Miután a kegyetlen sors távol sodort újdonsült szerelmemtől, a BMW 2002ti-től, lőttem még pár képet a Sierráról, majd egy kisebb konvojban Csepelnek vettük az irányt. A Retropartyzánok rendezvényének hangárjába viszont már egyedül léptem be; a többi Sierra útközben lemaradt, és Márknak is elég volt ennyi a négykerekű őrületből egy napra. Bár ahogy elnéztem, másnak is, ugyanis szombat délután nem sokat kellett lökdösődni az öreg épületben, ha bármihez oda akartam férni.
Márpedig oda akartam férni, mondjuk a hatajtós 760-as Volvóhoz, vagy a szintén ritka madárnak számító 780-ashoz, amely már régóta kötelező kelléke bilibe lógatott kézzel szövögetett álmaimnak, melyekben a jómódú kicsién stricis fehér öltönyében, kalapja árnyékában valami jóféle szivarral játszadozva belép a fűtött garázsba, a Citroën SM és a Lotus Elite közt pedig Bertone kockájának is megereszt egy kaján vigyort, persze csak úgy visszafogottan, ahogyan az urak szokták. De nem mondom, szép volt a vonatfütty hosszúságú 240-es Volvo is; ha majd egyszer nedvességtől összeaszott kezeim kifordulnak a biliből, s körülnézve konstatálnom kell, hogy a fentiek elérésére belátható időn belül vajmi kevés esélyem van, ugyanis fedél sincs a fejem fölött, na, akkor majd erősen fontolóra veszem újdonsült rezidenciámmá választani valami hasonlót, tudják, az autót, aminek a motorháztetején Peking pingpongolimpiát rendezhet, miközben az utasterében észrevétlenül megbújik New York és testvérvárosainak lakossága, no meg azok rokonai, és azoknak is a rokonai, akik véletlenül magukkal viszik a haverjaik haverjait is, én pedig... nos, én a csomagtérben berendezek egy kis hálószobát, gardróbot, valami alapszintű konyhát és fürdőszobát, a maradék három Oroszországnyi területtel pedig még kitalálom, mi a rákhoz kezdjek.
Ha a Volvók kint voltak, a másik svéd tábor sem maradhatott ki: a saabosok egy fehér 900-assal, egy Inca felniken ücsörgő 99 turbóval és egy military-zöld 96-tal tették tiszteletüket a rendezvényen. Utóbbi történetét az Így szeresd a Saabod Drím kám trú rovatában videón követhetjük nyomon. Az autó orrában egy Ford-származék V4-es blokk dolgozik, melyre annak idején komoly tesztelést követően esett a svédek választása, a V4-es Saab létezését azonban a bemutatóig igyekeztek titokban tartani – több-kevesebb sikerrel. A típus megbízhatóságának és strapabíróságának köszönhetően a raliversenyeken is remekelt, 2011-ben pedig rekordot állítottak vele a Bonneville-i sóstavon, amikor is egy gyári kasztnival szerelt autóban Alex LaFortune 177,2 km/h-s sebességet ért el - mindezt a 750 köbcentisek kategóriájában.
A kívül-belül bordó (és nem mellesleg mások által már korábban tesztelt) 99 turbo oldalablakán a felirat újabb érdekességre mutatott rá: 1978-ban a Saab ezzel a típussal megalkotta az első sorozatban gyártott, feltöltött motorral szerelt családi autót. A szebb napokat látott márka egyébként soha nem a kitaposott ösvényen való bandukolásáról volt híres: nevükhöz megannyi fejlesztés és szabadalom fűződik, melyekre egy egyszer talán elkészülő (de mindenképpen tervbe vett) cikkben bővebben kitérek majd.
A rendezvényre látogatók találkozhattak még helyben szétborított Zaporozseccel, fiatalabb és vénebb Trabantokkal és Wartburgokkal, Skodákkal minden mennyiségben (köztük a cseh Alfa GTV6-tal, a Rapiddal is), kint virított az ország egyetlen OT-s Barkasa, no meg a kívül-belül kék, hátul még Mustang-lámpás Polski Fiat 125p is.
Akik viszont igazán nagyon tudtak még durrantani, azok kétségkívül a zsigulisok voltak. Hogy az OT-s Ezeröcsi volt-e a nagyobb látványosság, vagy az ikerlámpás kombi, ami igazából nincs is (illetve de, keringenek mendemondák három darab gyári példányról), esetleg a rendkívül ötletesen, V alakban, mintegy akkor és mostként egymás mellé állított két 03-as vitte a pálmát, melyek közül az egyik kicsattanóan friss, a másik pedig egy csöppet fáradtabb volt, azt mindenki döntse el maga. Nekem mindenesetre személyes kedvencem a Devil Tuning-féle, króm felnikre és peres gumikra támaszkodva az aszfaltot súroló, egyébként teljesen széria gombszemű Zsiguli volt.
by Baglyas ©
Eleinte a lézengést és a viszonylag kevés autót látva kissé flegmán szaladtam végig a csarnokon, aztán valahogy mégiscsak belekezdtem egy újabb körbe. Majd még egybe. Mert bár éreztem, hogy ez most apáink és nagyapáink szép emlékeiről, és azokról a valaha volt hű – vagy épp ellenkezőleg: gyakran elátkozott, problémás – társakról szól, akikre az én generációm már sokkal inkább szürke eminenciásokként tekint, mintsem ünnepelt sztárokként és vágyaink netovábbjaként, szép lassan rájöttem, hogy a sorok közt számomra is tekintélyes mennyiségű finomságot rejtettek el a rendezők. Talán egy kicsit másképp, talán egy kicsit szerényebben, de korántsem öncélúan és tartalom nélkül.
