Nem is olyan rég épp nem tudtam eldönteni, szeressem-e az X200-as ThinkPadet vagy sem. Kompromisszumokra kényszerített, de amit az egyik oldalon elvett, azt a másikon bőségesen visszaszolgáltatta. Egy darabig. Aztán én a fejembe vettem, hogy videót szeretnék vágni, a számítógépes mérnöki tevékenység (így, együtt) tanárom pedig azt vette a fejébe, hogy nekünk Solid Edge-ben kell majd garázdálkodnunk. Az X200 pedig ezen feladatok ellátására már kevésnek bizonyult, hát kénytelen voltam továbblépni.
Természetesen ismét nyammogtam egy sort a notebook – asztali gép páros lehetőségén, aztán az ötlet, ahogy jött, úgy ment is a levesbe; ha az embernek két gépe van, biztos lehet benne, hogy sose azon tárolja az adott fájlt, amelyiken épp hozzá akar férni. A problémára persze milliónyi megoldás létezik, a maradiságra azonban nincs orvosság.
Egy gépem lesz hát, aminek viszont hordozhatónak kell lennie. Ha nem lett volna alkalmam egy műszaki áruházban végigtaperolni a kiállított notebookokat, valószínűleg őszinte lelkesedéssel túrtam volna a neten az Ivy Bridge platformra épülő konzumer gépeket. Sajnos azonban volt alkalmam; a kopogós-recsegős műanyagok, gyenge váz és laza zsanérok pedig túl hangosan üvöltik az ember képébe: üdvözöllek a XXI. században, ahol a tervezett avulás és a fillérbaszás költséghatékonyság soha nem látott méreteket ölthet!
A tükröződő kijelzők és zongoralakk-utánzat burkolatok tengerének hátat fordítva aztán az ember szembe találja magát az üzleti szériás notebookok kevésbé népes, ám annál büszkébb táborával. Nemes anyagok, masszív vázak, kiegészítők tömkelege, szép szavak és az örök élet plusz egy nap hihetőbb ígérete – sajnos ez utóbbit csak az idő tudja igazolni, az azonban biztos, hogy három-négy éves kor felett jelentős túlsúlyban vannak a ThinkPadek, Latitude-ök és EliteBookok a használtgépes hirdetések erdejében.
Hardveres részről a második generációs i5-ös processzoroknál húztam meg az alsó határt; a Sandy Bridge architektúrájú, szükség esetén átmenetileg növelhető órajelű processzorokba épített HD3000-es GPU egészen tisztességes grafikus teljesítményre képes, ráadásul a rendszer energiagazdálkodásáról is ódákat zengedeznek; nem adjuk hát alább.
A kijelző méretét 13,3”-ban maximalizáltam, erre is kizárólag a Dell miatt volt szükség, ők ugyanis 12”-on nem adnak pöcökegeret – az pedig számomra tán még a magyar billentyűzetnél és nagy akkunál is fontosabb fétistárgy.
Nemhiába vettem be 13-as Delleket a keretbe, hiszen általában barátságosabb áron kelletik magukat, mint 12-es társaik, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy méretben és súlyban egyaránt a 14-es gépekhez állnak közelebb. Ezen azonban könnyen túltettem magam, amikor lecsaptam a szép állapotú, még közel egy év házhoz-szaladós garanciával rendelkező Dell E6320-ra, mely mellé dokkolót, autós töltőt és egeret is kaptam – ez utóbbi már csak azért is örvendetes tény, mivel az utolsó hagyományos egerem egy ilyen Dell volt. Azóta sem tudom, eredeti volt-e vagy sem, az mindenesetre biztos, hogy tovább bírta, mint előtte bármi, amikor pedig fájdogáló tagjaival nyugdíjba vonult, ár-érték arányban megfelelő utód híján inkább végleg áttértem a pöcökegerezésre.
A fém fedlap, a gumis tapintású csuklótámasz és a képernyő körül futó, szigetelő gumicsík (mely a táskában kevesebb szöszt enged a kijelző és a billentyűzet közé), mind-mind jó dolog az E6320-on, az már kevésbé, hogy az alaposan túlméretezett kávának köszönhetően érzékelhetően nagyobb a gép a 12-es mezőnynél. Lehetett volna bűvészkedni, a visszajelző fények tökéletes helyen lettek volna a káván, ahogyan azt a ThinkPadeknél láttuk, a hangerőszabályzó gombokat pedig a fent árválkodó, egyébként fehéren világító (készenlétben lassan lüktetve villogó) bekapcsoló gomb mellé tolhatták volna, az így megüresedett oldalsó részeket lecsapkodva pedig máris nem tűnne óriásnak az X200 mellé téve. Némi ügyeskedéssel persze nemcsak a káva szélességét, hanem magasságát is csökkenhették volna, csak hogy az összkép tökéletes legyen.
Bár egy-egy kivételtől eltekintve a ThinkPadek sem karcsúságukról híresek, a masszív vázat rejtő ház vaskosságát mégis gyönyörűen ellensúlyozzák a csuklótámasz végének lecsapásával. A Dell ilyen kicsiséggel nem foglalkozik, gépelés közben alkarunk egy elég határozott élnek szorul.
Az ezüstös szélek egyébként amellett, hogy az üzleti szériás noteszek körében minimálisan bazári hangulatot kölcsönöznek a gépnek, karcolódás és kopás dolgában is rosszabbul állnak, mint fekete társaik a ThinkPadeken.
A kijelző-nyitó retesz elhagyása nem feltétlenül hiba, hiszen a zsanér elég szilárdan tart, ráadásul az utolsó néhány centin már magától rá is húzódik az alsó panelre. Reteszből azonban az E6320 esetében is kettőt kapunk, az akkut ugyanis két pöcök elhúzásával tudjuk kivenni. A megoldás létjogosultsága persze annak fényében megkérdőjelezhető, hogy a Thinkpad egy retesszel rögzített akkuja sem akart kiugrani a helyéről, cserébe viszont könnyebben eltávolíthattuk, ha épp nem volt rá szükség.
Ezzel persze együtt lehet élni, a helyenként csálé illesztések és a ropogásra hajlamos ház azonban már kevésbé bocsánatos bűn, továbbá az asztalra tett gép egészen minimális billegésének ténye előtt is értetlenül állok, ráadásul ilyenkor a ventilátor és merevlemez rezgéseit is gonoszul képes átadni az asztallapnak. A merevlemez egyébként itt nem kap a ThinkPadéhez hasonló rezgéscsillapító gumit, és amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy tálcájának kihúzásához is négy csavart kell kioldanunk egy helyett.
Ha már a csavaroknál tartunk: sajnos az E6400 egycsavaros hátlaprögzítésének búcsút kell mondanunk; itt már elszöszölhetünk egy darabig a csavarhúzóval, mire leugrik az egyetlen darabból álló magnézium panel, és elénk tárul a ketyere összes belsősége. Vannak helyzetek, amikor örvendezve üdvözölhetjük a megoldást, de ne feledjük: egy egyszerű RAM-cserénél is végig kell mennünk az összes csavaron, míg a ThinkPad gyorsabban levehető ajtócskával készült az ilyen esetekre.
Pozitívum viszont, hogy a gumitalpak sokkal jobban tapadnak az asztallaphoz, mint az X200 esetében, no meg az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez utóbbi gépnek is volt mit a számlájára írni: elöl középen a ház minimális hajszálrepedéséig hajlott a ketyere, erősebb behatásra a csuklótámasz is meglehetősen képlékeny tudott lenni, persze nem annyira, hogy a sarkok repedése megelőzhető legyen, egy-egy HÉV-út során pedig a nagyobb huppanók bizony hajlamosak voltak megadásra kényszeríteni a zsanérokat (amik ettől még így, évek múltán is fényévekkel jobban tartottak szinte bármelyik új gépénél). Hogy a vaskos fém zsanérok az E6320 esetében mennyire bizonyulnak majd tartósnak, arról egyelőre nem tudok nyilatkozni, az viszont összességében elmondható, hogy a Dell háza, még ha nyöszörög is egy-egy erősebb rátehénkedéskor, azért összességében masszívabb benyomást kelt az X200-énál.
A háttérvilágításos billentyűzet kétségtelenül a Dell mellett szól, a ThinkLight-hoz talán az ortodox thinkpadesek közül se mindenki ragaszkodik, nálam ráadásul nem is működött a kislámpa, így egy hívet kapásból buktak odafent. A billentyűzetvilágítás viszont működik jó dolog, ahogyan az X200-énál jóval stabilabb alátámasztású billentyűzet is, csak az zavar, hogy minden egyes szóköznél nyiszog ez a nyavalyás space, ráadásul nem ez az első Latitude, ahol ilyennel találkozom. Ide tartozik még, hogy amilyen nehezen állt rá a kezem annak idején a ThinkPad megcserélt Ctrl és Fn billentyűire, most ugyanolyan gondban vagyok a visszaszokással. Néha csak pislogok, vajon miért nem sikerült több elemet kijelölnöm; a billentyűzetre nézve pedig megállapítom: ismét az Fn billentyűn pihen az ujjam. Az F1-F12 és más funkciógombok gombok sorának tagolatlansága mellett a másik komoly törés az életemben annak a két billentyűnek az eltűnése lesz, amelyek ThinkPadéknél a felfelé nyíl jobb és bal oldalán kaptak helyet, a Dellnél viszont a haszontalan Page Up és Page Down billentyűkkel kell beérnem helyettük. A Lenovo-féle gombokkal például webböngészés közben előre-hátra lehetett lépkedni, képnézegetőben pedig a nagyított képek közt váltogathattam úgy, hogy a következő kép ugyanazon területét ugyanakkora nagyításban hozta be, így például könnyedén megállapítható volt, hogy két hasonló fotó közül melyikük sikerült élesebbre.
A pöcökegérhez mellesleg feleslegesen ragaszkodtam; a ThinkPad piros gömböce után ez a süllyesztett, homorú felületű, csúszósabb anyagú fekete pötty nem sok szimpátiát kelt az emberben (pláne, hogy tudom, az E6400 gumija egy idő utána módszeresen szétmállott), ráadásul mozgatás közben halk kattanásokra képes, és jóval gyakrabban (és jóval hosszabban) indul önálló kúszásnak, mint az X200 TrackPointja, továbbá a konkurenciánál a hozzá tartozó gombokat is ügyesebben sikerült kialakítani.
A touchpaddel sosem voltunk világi cimborák, ennél ráadásul jóval nagyobb területű darabokat is láttunk már notebookon, és bár tapintása és érzékenysége egyáltalán nem rossz, az én szememben egyedül a két- és háromujjas multitouch műveletek támogatása képes indokolni létezését. A kétujjas nagyítás, forgatás és görgetés, a böngészőlapok közti háromujjas váltás mind-mind megkönnyíthetik az ember életét, persze időbe telik, mire rááll a kezünk egy-egy ilyen mutatványra.
Az E6320-nak kétségtelenül komoly ütőkártyája a kivehető optikai meghajtó, melynek helyére második merevlemez, SSD vagy kiegészítő akku helyezhető. A Dell érdemét csorbítja némiképp a tény, hogy a HP ezt a megoldást már jó ideje alkalmazza kisebb, 12-es EliteBookjain, bár én nem könnyezném meg, ha mindannyian elhajítanák a terjedelmes, és az USB-ről telepíthető Windows óta valóban okafogyottá vált optikai meghajtót, a helyére pedig egy kevesebb helyet foglaló 2,5”-os merevlemez slot kerülne – így talán a notebook méreteivel kapcsolatos nyavalygás is könnyebben megelőzhető lenne. Sőt, akár még legalább egy USB csatlakozó is elférne valahol, a jelenlegi kettő ugyanis korántsem mindig elég – furcsamód az X200-ra valahogy ebből is három jutott, igaz, ott meg HDMI nincsen, ráadásul hangszóróból is csak egy cingár darabot kapunk. Bár az E6320 ezzel szemben sztereó hangszórókkal visítja teli a szobát, ezek azért egyelőre nem jelentenek konkurenciát a gettómagnónak.
A kijelzőre sok szót pocsékolni nem érdemes – van, színes, no meg persze matt felületű, érzésre pedig a minimum fényerő is épphogy alulról nyaldossa az X200 maximumát, ráadásul míg a 12-es ThinkPaden csak három facebook chat fért el egyszerre, addig ezen már négy (a 24-es FullHD monitoron pedig hat – valahogyan csak mérni kell a dolgokat, na). A panel betekintési szögek szempontjából inkább csak a középmezőnyben lavíroz, igaz, oldalról nézve nem torzulnak a színek, fentről és lentről közelítve viszont annál inkább.
Ami viszont a kijelzőn megjelenik, nos, az a Windows telepítése után leginkább a nagy büdös semmi. Ez persze erős sarkítás, hiszen alacsony felbontáson megkapunk mindent, akár még jegyzettömböt is írhatunk. A helyzet az, hogy míg az X200 mindenféle flancos driverek telepítése nélkül is kiválóan működött, 1280x800-as felbontáson wifizhettünk már az operációs rendszer telepítése után, addig a Dell visszahozza nekünk az XP-s korszakot; tölthetjük a drivereket orrba-szájba, aztán hopp, ha már azt hisszük, hogy mindet feltelepítettük, még mindig marad majd ismeretlen komponensünk az eszközkezelőben.
Ekkor próbálkozhatunk a Dell saját rendszerfrissítő szoftverével, amely például megmondja, hogy van frissítésünk a BIOS-hoz. Azt azonban nem tudja, hogy az A18-as nem fog felmenni, amíg az A07-et A08-ra nem frissítjük, így aztán kapunk tőle egy kedves hibaüzenetet, oszt’ csókolom.
ThinkPadéknél ez valahogy úgy nézett ki, hogy az amúgy is tökéletesen működő rendszerre az ember szépen feldobta a ThinkPad System Update-et, az pedig szó nélkül lehúzott mindent, amire szükségünk lehetett. Hát nem csodálatos? Nem, kérem, ez valójában alapszintű elvárás egy újonnan több százezer forintos, megállás nélkül munkára kész géppel szemben.
Ez a driveres baki egyébként már csak azért is erősen ciki, mert az említett BIOS egyszerűen zseniális. Egy rendes, színes, áttekinthető felületen, egérrel kalandozhatunk kismillió beállítás között; ezzel a megoldással már az E6400 is köröket vert a kortárs ThinkPadekre, csak hát az ember mégiscsak gyakrabban lép be a Windowsba, mint a BIOS-ba.
A fentiek fényében talán érdekesen hat majd a konklúzió: a Dell E6320-szal bizony jól jártam. Egy efféle összegzéshez persze szükség volt a jutányos árra is, és persze arra, aminek a cikkben a milliónyi helyen megtalálható benchmark eredmények miatt feleslegesnek tartottam oldalakat szentelni. Az i5-2540M-mel szerelt E6320 ugyanis hírből se nagyon ismeri lajhárékat: az X200-zal összemérve közel kétszeres teljesítményű processzornak és a nagyjából négyszeres teljesítménybeli ugrást mutató integrált videókártyának hála, végre nem érzésre, diavetítő-módban próbálom a hangot és képet egymáshoz igazítani videó vágás közben, ez pedig komoly könnyebbséget jelent. Olyasfélét, amiért könnyen szemet huny az ember néhány apróbb csínytevés fölött.
No meg persze továbbra is tartom a véleményemet, miszerint itt most a notebookok Mercedeseit és Audijait eresztjük egymásnak. És még ha a kiforrottabb részletmegoldások el is árulják, hogy az áhított háromágú csillag régebb óta ragyog a négy karikánál, azért ismerjük el: a Thalia 1.5 dci-nél még mindig jobban festenek a jószág farán a V6 és Quattro plakettek.
