Sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget a különböző szépasszony-választásoknak, ha nagy ritkán mégis belefutottam valamelyikbe, szkeptikusan, puszta illendőségből elmorzsoltam magamban pár könnycseppet a világbékéért és egyéb elcsépelt, szent célokért, ezzel pedig a dolgot a magam részéről lezártnak tekintettem. Csakhogy egy kellemesnek indult délutánon azzal kellett szembesülnöm, hogy az idei mezőnyben volt gimnáziumi osztálytársam is ott vicsorog, így pedig mindjárt más volt a leányzó fekvése; a fertővel egészen a facebook oldal lájkolásáig jutottam, de nemsokára a bemutatkozó videók is az előzményeim közt figyeltek. Mivel a kishölgyet már annak idején sem az eszéért szerettük, igyekeztem az egész cécóval kapcsolatos elvárásaimat valahova mélyen a béke feneke alá döngölni. A lányok azonban megleptek. Még így is.
Ugyanis a helyzet az, hogy fél óra alatt agresszívre néztem magam. Pedig én tényleg, őszintén úgy gondoltam, hogy az évek során megtanultam tolerálni az emberi hülyeséget, mondván, arról sok esetben nem mi tehetünk. Szerettem volna hinni, hogy ami igazán zavar, az kizárólag az aljas gonoszság, most pedig mindez összeomlani látszik, kis világomnak vége, szikét ide, most, azonnal, hogy mélyre tudjak vágni, mielőtt még másban is kárt teszek!
A legnagyobb hibát talán ott vétettem, hogy akárcsak a potyamotoros a szezon elején, én is papucsban és rövidnadrágban indultam harcba, és még csak nem is a Babettát kotortam elő a garázs végéből, hanem rögtön egy kövéret húztam az ezres Hondának. Ezt így nem lehet, úszhat az ember akármilyen jól, a hideg vízbe akkor sem ugorhat fejest mindjárt az elején! Tényleg azt hittem, hogy annyi évnyi távollét a néphülyítő tévézéstől csak úgy elfeledhető, egyetlen kattintással feloldható? Legalább egy kis Győzikével bemelegíthettem volna, netán egy kevéske Józsi barátom vagy Máunika só is megfelelő választás lehetne, de valóságshow-k tucatjai, tehetségkutatók tehetségtelen sztárjai, esetleg a legújabb agymenés, az Éjjel-nappal Budapest egy-egy epizódja is rendelkezésemre álltak volna. Nem, én rögtön a közepébe lőttem. Nekem csak azért is az a műsor kellett, amit az ország talán legosztatlanabb utálatának örvendő tévés majma rendez, és ahol a húsz főszereplőből huszonegyet annak idején gondolkodás nélkül gurítottak volna le a Taigetoszról. Ahogyan egy ismerősöm mondta: Sarka Kata is inkább adná a pénzt a kutatóknak, hátha tudnak neki agyat növeszteni.
Kívülállóként én mindenesetre nem tudom, hogy ennek a húsz leányzónak mit kellett tennie a bejutásért, csak annyi biztos, hogy engem már gyanúsan tapasztaltan szívtak le; sok örömömet mégsem leltem benne. De vegyük szépen sorjában…
Eleinte a nyomozóként dolgozó Reichenbach Edit bemutatkozó videóját nézegetve felcsillan egy aprócska reménysugár, Barta Zsanett pedig 49 másodperces kisfilmje alapján kifejezetten értelmes, sokoldalú lány benyomását kelti: építészmérnöknek tanul, dolgozik, zenél és sportol, folyékonyan beszél angolul, de őszintén szólva a magyarját sem érheti kritika. Aztán persze, ahogyan az lenni szokott, jönnek a többiek, és porig rombolnak mindent.
Kapunk rögtön egy enyhén lóarcú, csupafog hölgyeményt, akinek a kobakjára már korábban is került koronna (elnézést, nem bírtam ki), de azért most is szívesen learatná a babérokat, legalábbis végigaffektált mondókájából egyéb semmitmondó információk mellett erre is fény derült. Azt valószínűleg csak később tudjuk meg, hogy ennek ellenére a verseny estéjén miért akarta mindenáron másra ruházni a neki ítélt fejdíszt, miért nem fogadta el a koronát, és miért nem vonult végig a kifutón másik két társával együtt - holott ezt akarta, ezért küzdött, ezért támogatták rajongók ezrei. (Szerk.: Bár a magyarázat némiképp zavarosra sikeredett, ha minden igaz, arról van szó, hogy a hölgyike korábban előkelőbb helyen végzett, így erre a címre nem tartott igényt – naná, Cseh Laci meg majd balhézik a bronzért, mi?)
De tegyük túl rajta magunkat, mert már itt is van a hangzatos nevű félholland leányzó; gyönyörűen végignyávogja a rendelkezésére álló időt, én pedig szorgosan igyekszem dekódolni elhadart monológját.
Egy másik lányka kedvesen mosolyogva brekegi el a szövegét, lovagolt, ruhákkal szeretne foglalkozni, mindig is szépségkirálynő akart lenni, és régi vágya több országba ellátogatni, közülük külön ki is emeli Hawaii-t – ami mellesleg egy állam.
Olyan is akadt, aki az étrendjét tartotta fontosnak megosztani velünk. Megtudhatjuk, hogy sokkal több gyümölcsöt fogyaszt, köretet egyáltalán nem eszik, csak salátát, és rengeteget iszik.
Van aztán olyan lány is, akit a megjelenése alapján előbb küldenék felnőtt filmekbe szerepelni, mint szépségkirálynő-választásra – tizennyolc felett talán már annyira nem ijedősek az emberek.
Találunk továbbá a mezőnyben dráma tagozatos leányzót, bár ha nem mondja, biztosan mással magyarázom a folyamatos fejrángatást.
Többen is fontosnak találták kiemelni az állatokhoz való kötődésüket, én már csak azt nem értem, hogy miért a kedves emberekkel és a barátaikkal egy mondatban említették mindezt. Az egyikük így beszélt: "Nagyon szeretem az állatokat és a kedves embereket." A másikuk ekképp fogalmazott: "Nagyon szeretem az állatokat, és a barátaimmal sok időt töltünk." Az utóbbi hölgyemény azonban még feljebb rángatja a szemöldökünket a következő mondatával: "Azért jelentkeztem a műsorba, mert úgy gondolom, hogy egy ilyen rangos esemény által, hogyha lehetőséget kapok arra, hogy megszólaljak nagyobb közönség számára, akkor lehetőséget kapnék arra, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy mi az, ami igazán fontos." Őszintén remélem, hogy ez utóbbi törekvését nem sikerült kiviteleznie.
A legszimpatikusabb lány mindenesetre Bányai Sára volt. No nem azért, mert sugárzik róla az értelem, neeem. Viszont ő beszélt a legkevesebbet! A gesztus értékét némiképp csorbítja a tény, hogy a kivezető animációval együtt is mindössze 18 másodperces videó alatt háromszor sikerült használnia a verseny szót, idézem: "Azért jelentkeztem a versenybe, hogy meg… megtudjam, hogy mennyire tudok helytállni egy ilyen színvonalú versenyen. A versenytől azt várom természetesen, mint minden lány, hogy én nyerjem el a koronát."
A legnagyobb gond a rendezvénnyel talán éppen az, hogy a lányok többsége egészen átlagos, legtöbbüknek valószínűleg az egyetlen figyelemre méltó tulajdonsága a kifogástalan középszerűség – ez egyébként különösen szembetűnő azokban a verseny végi videókban, ahol a hölgyek profi megvilágítás és további flancolás nélkül kalapoltak a szavazatokért. Félreértés ne essék, szépek, ez természetes (mármint nem a szépségük, vagyis hát nem úgy, de ebbe most ne menjünk bele). De amikor végignézek a mezőnyön, nem egy csapat lélegzetelállítóan gyönyörű potenciális királynőt látok; sokkal inkább olyan érzésem van, mintha Petike beszabadult volna egy akármilyen bevásárlóközpontba, ahol aztán összefogdosott néhány leányzót, akikre valamilyen oknál fogva rá lehet sütni, hogy szépek. A bibi csak ott van, hogy a hölgyikék nem csak megjelenésükben hozzák mindazt, amit a tipikus plázacicától elvárhat az ember; sajnos a kép azután sem árnyalódik, hogy a lányok kinyitják a szájukat. Azt már tényleg csak mellékesen említem meg, hogy ilyen támogatottsággal, azzal a háttérrel, amivel a műsor rendelkezik ruhák, sminkesek, díszletek és miegyéb terén, bizony még egy teljesen átlagos, netán kicsit csúnyácska lány is királynővé varázsolható szinte egyik napról a másikra, ez pedig megint más fényt vet a résztvevők ragyogására.
Abba sem szeretnék belebonyolódni, hogy vajon a versenyen felvonultatott lányok hosszútávon mennyire képesek a barátaik vagy a párjuk szemében szépek és érdekesek maradni, bár egy ilyen mértékig elhülyített, és még mindig megállás nélkül, rohamosan butuló világban ebbe talán nem is érdemes komolyan belegondolni.
Ahogyan valószínűleg abba sem, hogy a Megvannak a Szépségkirálynő döntősei című cikkből milyen megfontolásból maradt ki mégis a döntősök vagy a kiesők listája. Persze, a galériában elrejtettek egy képet, amin név nélkül szerepel az a négy lány, akiknek egyike egyébként meglepően korrektül, a többiekhez képest egyszerűen bámulatosan összeszedetten nyilatkozott, a végén pedig még a lehetőséget is megköszönte. Lássuk be, szebb így búcsúzni, mint összevissza ficeregve sületlenségeket hadoválni, valahogy így: "Engem nagyon meglepett a döntés... nem is értem igazából, de... fel... továbbra is fel a fejjel, lányok, mindenkinek nagyon szurkolok, lettek barátnőim, kedvenceim, úgyhogy meglátjuk, hogyan fog alakulni a további verseny."
Persze nem csak a károgás célja vezérelt; ha nem látnék reményt, egy gondosan eltakart, egyre kevésbé járható kiutat, talán nem is políroznám tovább a ThinkPad billentyűit. De mégis, bár minden jel arra mutat, hogy mára boldog-boldogtalan osztogathat rangot, címet, díjat, kitüntetést, mit számít, kiérdemelték-e a kiváltságosok vagy sem, én bizony határozottan emlékszem egy-egy arcra és mosolyra, amely nem csak addig tűnt érdekesnek, amíg a gondosan felhordott vakolat álcája mögött felbukkant néhány pillanatra, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel eltűnjön a süllyesztőben.
Nos, én ezen emlékektől vezérelve korszakalkotó ötlettel állok elő: hatalmas csinnadratta, dobpergés, tűzijáték és konfettizápor közepette megalapítom a Miss Vasduda Worlduniverseintercontinentaleuropetalentbeautyfacebikini címet, egy nemzetközi szintű elismerést mindazon lányok számára, akiknek valójában semmi szükségük az ilyesmire. Mert a Miss Vasdudák nem vágynak a tartalom nélküli felhajtásra, és nem törődnek azzal sem, hogy néhány hülye torkaszakadtából próbálja túlüvölteni őket üres fecsegésével. Ők azok a lányok, akik többek egy szépre maszkírozott arcnál és formás idomoknál; ők azok, akik valamilyen csoda folytán képesek felülkerekedni elkorcsosult társaikon, és a magamutogatás helyett az élet más területein igyekeznek kiteljesedni.
Kötelességemnek éreztem hát kitenni magamért, koronát is intéztem a lányoknak, a szponzorok hiányában alacsonyra szabott költségvetésnek köszönhetően persze csak amolyan pixel-alapút, ebből viszont van dögivel, jut belőle mindenkinek. Ízlésesen szép, visszafogott, mégis magával ragadó, trikolórral meg mindennel. Rózsából, tövis nélkül – rózsáknak, tövis nélkül.
