Eladtam a Nikont. Vettem egy Nikont. Szintet léptem, D3100 helyett immáron D5100-zal a kezemben próbáltam úgy tenni, mint aki érti, mit miért nyomkod és csavargat egy ilyen nagy, fekete izén. De igazából nem is ez a lényeg, hanem hogy egyik este, amint épp a buszomhoz igyekeztem, édesapám hívott fel, és rögtön furcsa kérdéssel indította a beszélgetést: be volt-e törve az ablakom, amikor elmentem otthonról?
Aznap délelőtt egy úr jelentkezett; este elvinné az előző nap a D5100-hoz kapott 18-105-ös (lefordítva: viszonylag nagy látószögről indulva hatszoros zoomot kínáló) objektívemet. Azért hirdettem meg, mert egy fényerősebb, jobb háttérmosást biztosító fix (tehát zoommal nem rendelkező) objektívre fájt a fogam, amit végül egy 35 mm-es gyújtótávolságú, F/1.8-as Nikon objektívben találtam meg. (Természetesen az újabbik, G-s lencse, ugyanis csak ebbe került fókuszmotor. Mivel a D5100 vázban ilyen nem található – az az eggyel magasabb kategóriában versengő D7000 kiváltsága volt –, így csak a beépített motoros objektívekkel képes az automatikus élességállításra.) A 35/1.8-as objektív gazdájával szintén aznap este találkoztam.
Előtte még szépen kiporszívóztam a házat, körbetörölgettem, majd hátizsákomban a laptopommal, a D5100-as vázzal, az eladni kívánt objektívvel és az új lencse árával útnak indultam, üresen hagyva ezzel a házat. Buszoztam, metróztam, megvettem, metróztam, buszoztam, eladtam, és indultam haza. Ekkor szegeződött hozzám a bevezetőben már említett kérdés, amire pedig a válaszom: nem, nem volt betörve az ablakom, amikor elindultam otthonról.
Ahogyan az ablak alatti radiátorom sem volt leszakadva. És a ház sem volt összetapodva. És édesapám fiókjai sem voltak kihúzkodva, és az ágyán sem voltak lábnyomok.
Az a szomorú helyzet állt tehát elő, hogy valaki járt a házunkban – olyasvalaki, akit nem mi engedtünk be. Ilyenkor az ember azonnal riasztja a biztos urakat, akiknek a két utcával arrébb lévő kapitányságról bő egy óra alatt sikerült eljutni hozzánk. Ez persze nem is annyira az ő hibájuk: sajnos azt mutatja, hogy aznap este nem csak a mi fiókjainkat túrták illetéktelen kezek.
A világért sem szeretnék rasszizmus vádjába keveredni, de azt hiszem, érdemes megemlíteni, amit lényegében maguk az egyenruhások mondtak ki: jó esély van arra, hogy a jóember(ek) nem idén nyáron barnult(ak) le. De hogy egyébként ki volt, mi volt, miért jött, tervezett-e előre, vagy csak úgy spontán kukkantott be hozzánk, meg lett-e zavarva… nos, ezeket végképp csak találgatni tudták.
És bár a hatéves Toshiba laptop, a képcsöves Funai tévé, a huszonéves Lehel hűtő és a tetején helyet foglaló Grundig kazettás magnó mind-mind a helyén maradt, sajnos a fiókom aljából eltűnt, nagyjából a cselekménnyel egy időben eladott objektív árának megfelelő összegre fájó szívvel gondolva ki kell jelentenem: jó órabérrel dolgozott a nyavalyás. Merthogy amit ő nagy sietve zsebre vágott, azért nekem előtte szűk két hónapot kellett dolgoznom hétvégente, egyetem mellett. És én még azt hittem, a tízperces eredetvizsga az igazi rablás…
De most akkor hogy jön ide a Nikon? Hát úgy, kedves olvasó, hogy ha nem épp laptoppal, gépvázzal, régi objektívvel és új objektív árával a hátamon hagyom el a házat, akkor most talán ezt a bejegyzést se lenne min megírnom. Nézzenek oda, még a végén megállapítjuk, hogy szerencsés ember vagyok!
Utójáték gyanánt az üvegszilánkokat takarítva megjegyeztük, hogy nem nekünk való mesterség ez; én a magam részéről ilyen rumlit biztosan nem hagynék, látva a kuplerájt, amit összeügyeskedtem, valószínűleg nagy pironkodva megkeresném a seprűt, lapátot, és ha elég gyors lennék, a háziak már jó eséllyel a felmosóronggyal kapnának rajta.
A kissé keserű szájízű viccelődés közepette az ember persze gondolkozik egy s máson. Gondolkozik azon, hogy ki volt. Gondolkozik azon, hogy mi lett volna, ha. Ezzel együtt pedig legfőképp azon, hogy hogyan előzhette volna meg a fentieket.
Az alaptalan és megalapozott vádaskodást én most egyaránt szeretném elkerülni, így ebbe mélyebben nem is mennék bele.
De a mi lett volna, ha kérdéskörnek már talán érdemesebb pár sort szentelni. A mi lett volna, ha otthon maradok című feltevésre valószínűleg mindannyian könnyen válaszolhatunk. De még én sem ülhetek folyton a hátsó felemen, hát elindultam a nagyvilágba. Azt már megpedzegettem, mi lett volna, ha nem épp beszerző körútra indulok, de vajon akkor mi lett volna, ha teszem azt, valamelyikünk idő előtt ér haza? Vajon miért érzem szent meggyőződésemnek, hogy ha a kiérkező biztos urak sodrófával a seggében találják a mukit, még a végén belőle lett volna mártír, áldozat? És akkor mi lett volna, ha a szintén tisztességes késéssel kiérkező helyszínelők egyike nem a különböző dízelmotorokról és a Saab gépkocsik jellemző hibáiról faggatta volna édesapámat egész éjszaka? Még a végén elhinnénk, hogy legalább próbálják megoldani az ügyet…
És hogy hogyan előzhettük volna meg ezt az egészet? Az egyik rendőr azt mondta: rácsos ablakokkal. Nekem csak ott sántít a dolog, hogy rácsos ablak mögött nem nekem kéne élnem. Valójában senkinek nem szabadna rácsos ablak mögött élnie. A tisztességes embert amúgy is eleget szorongatják mostanában, ennyi szabadság, azt hiszem, neki is kijár. Aki pedig hasonlóra vetemedik, nos, az talán az életet sem érdemli.
Ne legyünk azonban rosszindulatúak, hessegessük is el gyorsan az efféle negatív gondolatokat!
Netán mindössze annyiról lenne szó, hogy emberünk már az utcáról érezte a szobát átitató, áporodott fingszagot, és puszta felebaráti szeretetből alaposabb szellőztetésnek vetette alá a helyiséget, végül pedig jó cselekedetéhez méltó jutalmat választott magának az asztalfiókból?
Valószínűleg sosem tudjuk meg. Annyi biztos, hogy jó órabérben dolgozott a drága. Szokás mondani, hogy súlyos milliókat tisztességes munkával összeszedni lehetetlen; talán van benne valami. Csak az fáj egy kicsit, hogy én ezt az összeget nem kerítéseken átugrálva fogom egy délután alatt újra előteremteni; ennek oka pedig nem feltétlenül abban keresendő, hogy már gimnáziumban is folyton összeszorított foggal vártam, mikor fogom valamelyik golyómat az ugrószekrényen hagyni. Aztán valahogy mindig eljutottam a matracig, teli zacskóval, sértetlen mogyorókkal. Sajnos él még bennem az a naiv remény, ami miatt akkor nem álltam meg a dobbantó előtt, és ami most azt mondatja velem: az életben előbb-utóbb mindenki megkapja a magáét, néha ajándékutalvány, olykor pedig sárga csekk formájában.
Nos, kedves élet, én a magam részéről nagyon bízom benne, hogy ezzel egy darabig rendeztük a számláinkat. Uzsgyi tovább, vastag még nagyon az a csekkfüzet...
