Kezicsókolom, Corner hülyéje címre jelentkeznék, ha lehet...
Sötétben értem haza a melóból, viszont jó idő volt, úgyhogy valami hirtelen ötlettől vezérelve nekiálltam autót mosni. Igen, sötétben. Nem én voltam az egyetlen, mert aztán egy másik hirtelen ötlettől vezérelve az eső is nekiállt ugyanennek. Csodás!
De nem hagytam magam, még a szemerkélős résznél lőttem pár képet.
Bár a fenti kommentem se ma jelent meg a SierraCorneren, a magammal szembeni jelentős lemaradásnak hála, mégis volna itt még korábbról is bőven mesélnivaló.
Még nyár elején egy ismerős (legyen a neve Gábor, ha már a mamája is így akarta) nekiállt rendbe tenni az elektromos dolgokat; akkor a nagy igyekezetben végleg darabjaira tört a plafonon az első traktus lámpácskájának ”burája”, ami Geree szerint a típusnál ismert betegség, kvázi fogyóeszköz; elég, ha egyszer égve marad egy pár órára és ez annyira kikezdi, elridegíti a műanyag búrát, hogy az első ráhatásra szétporlad, szilánkokra törik. A cseredarab beszerzése nem egyszerű feladat, előfordul, hogy csak külföldről tudunk rendelni, és akkor is csak a teljes, két térképlámpás panellal együtt. Jellemző egyébként az akkortájt gyártott Fordokra a műanyagok trehány megválasztása; ép műszerfalú Mk1 Sierrát találni szinte lehetetlen, de a svédek 8 km/h-s ütközés után is alakját visszanyerő lökhárítójának Saabadalmát is kötve hiszem, hogy megfelelően lehetne ezeken az autókon demonstrálni.
Mindenesetre a nyár eleji akció óta legalább a vezetőoldali ajtó nyitására felkapcsolt a belső tér világítása, és még egy-két olyan lényegtelen apróság is életre kelt, mint a bal oldali tompított fényszóróm és a hátsó ködlámpám, de ideje volt végre pontot tenni a nagy elektromos kálvária végére - vagy legalábbis egy határozott lépést tenni felé.
A határozott lépés előtt kellett egy kisebb kitérőt is tennem, ugyanis egy esővel kecsegtető estén azzal örvendeztetett meg a baloldali elektromos ablakom, hogy nem akart megmozdulni felfelé. Lefelé persze tökéletesen működött, és valószínűleg sunyin röhögött a markába, ahogyan a kis résből tátongó lyukat csináltam, remélve, hogy ha még egy kicsit lejjebb engedem, akkor majd elindul felfelé. Nem így történt, aznap estére nejlon védte a Sierrát üveg helyett, másnap pedig alaposan kidzsuváztam az ablakemelő kapcsolóját, melyről korábban már hallottam, hogy idővel képes elkoszolódni és megmakacsolni magát. Ez még alapjában véve nem hozta el az üdvösséget, ahhoz a gombokból kilógó pöckökkel is kellett kicsit variálnom, de végül sikerült; parancsra szorgosan mocorgott föl-le mindkét első ablakom.
Jöhetett végre az a bizonyos határozott lépés, amit aztán október 21-én tettem meg, amikor is az alábbi listával álltam Gábor elébe:
A tompított kapcsolóját sokszor birizgálni kell, hogy kapcsoljon
Nincs vészvillogó
Nem működik az óra
Az egérmozi néha téveszt, késve reagál
Belső tér világítás működik, de ajtónyitásra nem kapcsol
Nincs motortér-világítás
Nincs duda
Kartámaszban a csomagtérnyitó gomb nem nyit
Kitárulkozva várja a messiást
Vegyük hát sorra…
A tompított kapcsolóját sokszor birizgálni kell, hogy kapcsoljon. Gábor szerint ez nem hiba, hanem tulajdonság – idővel mind ilyen lesz, javítani nem nagyon lehet, legfeljebb cserélni.
Nincs vészvillogó. Pedig reagál, ha lenyomom a gombot, világít - de nem villog, se belül, se kívül. A relé is jó, kontakthiba lesz hát, vagy valami hasonló. Addig-addig birizgáltuk, hogy végül elkezdett rekedten visítani. Aztán egyszer csak villogni. A gomb is, és az indexeim is. Kontaktspray-vel megfújkálva mindjárt könnyebben mozgott a gomb, tökéletes viszont így se lett: nagyon ritkán még mindig előfordul, hogy nem kapcsol rögtön, de most már legalább elég ilyenkor rápöccinteni egyet.
Nem működik az óra. Bár még nyár elején rövid időre sikerült életre kelteni, az a rövid idő gyorsan el is telt, azóta áll, mint Katiban a gyerek. Most nem foglalkoztunk vele, mert ez végképp sokadlagos elem, ráadásul kiműtés után sem biztos, hogy tudtunk volna vele bármit is kezdeni. Pedig jó lenne, ha működne a nyavalyás, mert így a mellette lévő digitális kijelzőn sem fordul át a dátum – legalábbis én a magam részéről élek a gyanúval, hogy ezeknek össze kéne dolgozniuk.
Az egérmozi néha téveszt, késve reagál. De általában működik. Ez is inkább a csere kategória, nem biztos, hogy berheléssel pozitív irányba mozdítanánk el a működését – sőt, valójában az sem biztos, hogy bármikor ennél jobban működött volna.
Belső tér világítás működik, de ajtónyitásra nem kapcsol. Nos, itt merült fel annak a lehetősége, hogy gonosz erők uralják a Sierra elektromos rendszerének egy részét. Gábor szerint ugyanis itt minden mindennel összefügg; talán a kezdetleges fedélzeti computer egy személyben felel az egérmozin és a fölötte lévő visszajelző sávban megjelenő információkért, az óra működéséért és a belső tér világításáért is. Kis utánaolvasást követően én valószínűbbnek tartom, hogy az óra független a computertől, de hogy a belső világítás és az egérmozi közti összeesküvés-elmélet igaz-e, hát azt eddig nem sikerült eldöntenem. Már csak azért sem, mert annak ellenére, hogy az ajtók nyitását összesen négy szenzor (tehát minden ajtónál egy) érzékeli, az egérmozi mégis hamarabb reagál a nyitásokra, mint a világítás – utóbbihoz egyszerűen tágabbra kell nyitni az ajtókat, különben nem kapcsol.
Kétállású volna a kapcsoló? Egy központi egységbe fut be az információ, vagy külön körön helyezkednek el a lámpácskák és az egérmozi?
Azt mondtam, lámpácskák; igen, több is van. Nem elég, hogy elöl, a plafonon az ajtónyitást is érzékelő téglalap alakú pilács mellett ott feszít két csavargatható térképlámpa, és hogy a hátul ülők feje fölé is került fényforrás, a Ghiában ezek mellé a két első lábtérbe is kapunk egy-egy 5 W-os izzót - felemelő érzés egy sötét őszi éjszakán konstatálni: igen, a jobb talpunkra tapadt tyúkszartól bűzölög az egész utastér. Ezek mellett egyébként, ha a három bajuszkapcsoló közül felpattintjuk a fényszóróknak dirigáló kart jobb oldalt, az ablaktörlő vezérlője mögött, akkor a beltérben a szabályozható fényerejű műszerfalvilágítás mellé beszáll a buliba az első és hátsó szivargyújtók kerete, a hamutartó és a kesztyűtartó is; ja igen, és természetesen az anyósülés fölé biggyesztett napellenző tükre körül is fut egy kis fénycsík.
Áldott legyen az az elborult elme, amelyik ezt így kitalálta; mi pedig tartozunk neki legalább annyival, hogy működésre bírjuk az egész kócerájt – még ha ehhez pár kábel vékonyka torkát át is kell vágnunk. Gábor volt a hóhér, de ügyesen, kíméletesen végezte munkáját. Úgy kötötte a világítás vezetékeit közvetlenül az ajtókapcsolókra, hogy bármikor visszaalakítható legyen az alkotás. A nagy vagdalás-forrasztás-szigszalagozás közepette aztán egészen érdekes parajelenségeket produkált az autó: volt, hogy egyáltalán nem kapcsolt a világítás, olykor csak a nyitás oldalán, máskor épp ellenkezőleg, a nyitással ellentétes oldalon gyúltak a fények a lábterekben. Én csak kapkodtam a fejem, de úgy látszik, Gábor tudta, mit csinál: amikor az utolsó ajtóval is végzett, minden úgy működött, ahogyan kell neki.
Nincs motortér-világítás. Kerestük a kapcsolót, de miután sehogy nem akart előkerülni, ez is várólistára került. Áthidaló megoldásként széthúztuk a pilács kábelét, így most a végét az akku pozitív bütykéhez érintve mégiscsak csiholhatunk némi világosságot sötét éjszakákon való berheléshez.
Nincs duda. Zseniális Zoli haverunk (netán valamelyik Zoli-előd) annak idején szépen lecsippentette a kormánnyal érintkező két pöcök egyikét, hogy a sportkormány a helyére mehessen. Ezt így kapásból nem tudtuk orvosolni, de legalább tudjuk, hol van a gond és mi okozza. Az érintkezőket rövidre zárva egyébként tisztességeset trombitált az öreg Sierra; Fordéknál nem aprózták el a dolgot, kapásból sztereó kürtöket applikáltak az első lökhárító mögé.
Kartámaszban a csomagtérnyitó gomb nem nyit. Pedig milyen jól tenné, ha nyitna! A Nissan után az utastérből nyitható tank- és csomagtérajtó hiánya bizony fájó veszteség. Fordéknál a csomagtérzárra egy henger alakú ”motor” csatlakozik, a gombbal ezt tudjuk vezérelni. Elvileg. Gyakorlatilag meg nem, pedig hasznos kis kütyü lenne, az egyszer biztos – bár az még mindig nem tiszta, hogy a Fordnak miért nem felelt meg a jó öreg, örökéletű bowdenes megoldás. Mindenesetre ebből a nyavalyájából már nem sikerült kigyógyítani a Sierrát, otthon pedig inkább kivettem az egész ketyerét; valami úgyis éktelenül zörgött a környéken, így legalább rájövünk, neki volt-e köze hozzá.
Némi fülelés után egyébként azt hiszem, ennek a rejtélynek legalább sikerült a végére járnom: a csomagtérfedél kétoldalt egy-egy gumibakra fekszik fel, ezek pedig aljas lármázásba kezdenek minden útegyenetlenségen, ahogy a csavarodó kasztni mocorog alattuk.
Hétvégén Márk úr is megjelent, és azzal a feltett szándékkal álltunk neki az ügyködésnek, hogy estére egyben lesz a beltér. Na ja, így utólag valóban irreális elvárás volt ez magunkkal (leginkább persze magammal) szemben...
A dugózással kezdtünk. A Sierra padlója tele van beragasztott vízleeresztő dugókkal, melyek közül ötnek a ragasztása elengedett, néhányuk környékét meg is találta magának rozsda koma. Nem finomkodtam; drótkoronggal fémtisztára csiszoltam a felületeket, és miután smirglivel simára dörzsöltem, a környéküket pedig körberagasztottam, ezüst Hammerite-tal három rétegben jó vastagon megkentem őket. Természetesen az itt-ott felpörsent dugókat is ugyanígy végigcsiszoltam és két rétegben lefestettem, ezeket pedig sziloplaszttal jó vastagon körbenyomva beillesztettük a helyükre. Amikor legelőször kivettem a sötétkék szőnyeg alatti barna szigetelő lapokat, akkor az aljuk nyirkos volt, remélhetőleg a lyukak bedugózásával ez a probléma megszűnik majd.
Következő lépésben a lakatosmunka után nagyon vékony rétegben felvitt szürke festéket pótoltuk ki, azt ugyanis az ülések fém talpai néhol felsértették.
Majd mindezt otthagytuk száradni, és a mumus elébe járultunk. Mivel koszos volt a tetőkárpitom, és lógott is itt-ott a textil a préselt lemez panelről, ezt is kivettem korábban a többi elemmel együtt. Aztán kerülgettük egy darabig, csak nem akartam nekilátni, mert piszkosul féltem tőle. Miután a Cornerről KisBöhi minden hülye kérdésemre válaszolt vele kapcsolatban, mégis nekiestem: lehúztam a panelről a kárpitot, amennyire tudtam, kiráztam, majd betettem a mosógépbe. Majd a biztonság kedvéért Vanish-sel külön is átmentem rajta, nem is teljesen feleslegesen, ugyanis még mindig erősen szürkült a víz a lavórban. Végül kapott még egy mosógépes kört (elősegítve ezzel az anyag esetleges nyúlását vagy összerándulását, de szerencsére erre nem került sor). Ezután láttunk neki a préselt lemez panelnek, amelyről csak úgy hullott a harminc éves szivacsbetét. Ehhez ragasztani nem lehet, így hát lehántottam, tisztára és zsírmentesre töröltem a panelt, és a kényelmesebb munkavégzés érdekében felfektettük valami ezeréves asztalkára, ami nálam biztosan öregebb, de szerintem még a nagyit is nevetve tegezi.
Itt már lóg a bele mindenhonnan
Eddig tiszta sor, most jött a feketeleves: a ragasztás. Erre bödönös Palmatexet ajánlottak, de mint utólag kiderült, könnyebben kezelhető alternatívát jelenthet a ragasztó spray, az igazán profik pedig festékszóróval viszik fel a higított Palmatexet. Mi mindenesetre az első megoldásnál maradtunk, és két nagyobbacska ecsettel szép szakaszosan végigtöcsköltük a panelt. Egy-egy kisebb terület lekenése után érdemes várni egy kicsit, mert a még túl folyékony Palmatex egyrészt nem is ragad eléggé, másrészt pedig a ragasztóval vastagabban megkínált részeken így gonoszul átüthet némi trolltakony. Sajnos mindezt a saját káromon tanultam meg, de a végeredmény miatt így sem kell szégyenkeznünk: a textil tisztességesen tapad mindenhol, no meg jóval tisztább is, mint azelőtt, szóval alapvetően elégedettek lehetünk az első tetőkárpitozásunkkal.
A jó munkához persze idő kell, esetünkben épp annyi, hogy mire végeztünk, az elkészült tetőkárpitot már a helyére sem tudtuk illeszteni. S hogy mi lett a sorsa e vakítóan világos teremtésnek? Minden alkatrész szó nélkül a helyére nőtt-e a beltérben? Esetleg most jön csak az igazi anyázás?
Maradjanak velünk, a következő részből minden kiderül.
