Vagy legalábbis tettem egy aprócska lépést a saját kis nirvánám felé – bár ehhez a Wikipedia szerint a bramannal kellett volna egyesülnöm a móksán keresztül, efféle atrocitások pedig emlékeim szerint nemigen értek az utóbbi időkben. Mindenesetre újfent eggyel több olyan dologgal foglalkozhatok, amelyben örömömet lelem, így én a magam részéről nem panaszkodom. Szó lesz ma jó üzletekről, szép fotókról és még szebb autókról, aki pedig kitartóan ujjazza a középső egérgombot, annak a végére egy kis bónuszt is tartogatok.
Kezdjük is a lavina elindítójával, magával a jó üzlettel, ami egyúttal azt is bizonyítani fogja, hogy nekem sem csak szívást tartogat a használt cuccok világa. Ez azért is fontos, mert amikor rájöttem, hogy pornósztár vagyok, és még csak nem is az irigyeltebbik fajtából, akkor erősen elgondolkodtam azon, hogy vajon a hiba hány százalékban található az én készülékemben, és mekkora hányada jön másokéból. Nos, miután egy vasárnap este érdeklődni kezdtem a 99000 forintért hirdetett, két év garis Nikon D3100 és az árban foglalt tartozékai, a 18-55-ös és 55-200-as képstabis objektívek, a Case Logic táska és a 16 GB-os memóriakártya felől, másnap délután pedig már nagyszatyorban hoztam őket a fehérvári buszon, bizony az nagymértékben nyugtatólag hatott rám. Tessék, tudok én még ilyet is, gyorsan ugrani a jó bizniszre, csak oda kell figyelni. A nap végéig azért még gyanúsan forgattam a szettet, de bármilyen mélyre ástam, én bizony nem találtam az elásott kiskutya földi maradványait, így aztán kénytelen-kelletlen beletörődtem: nem lesz újabb kiegészítése a nagy orális kálváriának.
Mit volt mit tenni, ha az ember ennyit költ valamire, azt használni is illenék, így aztán hónom alá csaptam a Nikont, és elindultam a nagyvilágba. Egészen a kert végéig jutottam, ahol aztán lőttem mindenre, akár mozgott, akár nem.
Sajnálom, kedves olvasó, ezt most nem úszod meg, könyörtelenül az orrod alá fogom gyömöszölni az összes képet, amelyről én azt hiszem, jól sikerült. De tessék csak elfogyasztani a főfogást, anélkül a desszertnek sem az igazi az íze.
Anyák napja alkalmából szeretettel. Józsinak.
Ezek a fránya felhők...
Majdnem az utolsó kép lett róluk, de aztán új erőre kaptak és megemberelték (megtyúkolták...?) magukat. Félelmetes állatok egyébként ezek a vértyúkok, hatalmas metszőfogaikkal bármikor átharaphatták volna a gyenge kerítést, így pedig egészen más értelmet nyerhetett volna a bejegyzés címe.
Gyűlnek már a viharfelhők... Holnap zéhá szilárdságtanból!
Ha a Motorola Milestone után a Nissant is el kell búcsúztatnom, ő marad az utolsó amerikai eredetű, szögletes feketeségem.
Nekem se teflon nőtt a képemre, ezt a négyet inkább összeollóztam, de akit külön-külön érdekelnek, itt megtalálja őket: egy, kettő, három, négy.
A kép címe: A megvadult, gonosz Trabant jobbról előzi a mit sem sejtő Mondeót.
... szóval ezek a fránya felhők, ezekből valahogy aránytalanul sok tanyázott a memóriakártyámon, de mindegyik más egy kicsit, mindegyik a maga módján szép, és igen, talán mindegyik megér egy misét. De hogy senki ne vádolhasson mélyaltatással, igyekeztem szétszórni őket.
A fekete sereg.
És akkor rájöttem, hogy van valami, ami jóval izgalmasabb a felhőknél: szúrós szemek, mozdonyfelni, metálfény és turbó feliratok, svédacél és bőr fotelek... Köszönj szépen svédül: Hallå, Saab!
Egy csoporttársam épp váltani készül: ő cukrász lesz, én még nem döntöttem a vagonrakodás és a kerékkopogtatás közt.
Amióta Gödöllőre járok, minden reggel összekacsintunk. Most már képem is van róla.
Megvan az oka a dátumbélyegzőnek, bár ekkor már nem volt rá szükség. Ha majd lesz egyszer Sierra Szombat - márpedig lesz -, mindent megmagyarázok, ígérem. Ez itt mindenesetre még azelőtt készült, hogy a gazdi rákérdezett, mi történik éppen. Amint színt vallottam, és megtudta, hogy kóros Saab-buzériámat épp az ő 93-asán élem ki, érezhetően oldódott a hangulat.
Szép volt a Saab, a hétvége hőse mégis az a Nissan, amely immáron két hónapja úgy eladó, hogy sehol sem hirdetem, és igazából még mindig tortával, gyertyákkal és karácsonyfával ünnepelnék minden közösen elfogyasztott mérföldet. Sajnos a pénz nagy úr, egyszer mennie kell, addig viszont együtt vigyorogjuk végig a suhanást, most épp egy balatoni túra apropóján.
Próbálkoztam napba-nézéssel is, de a jelek szerint ez nem csak nekem fájt.
Tegnap pedig hogy, hogy nem, egyszer csak kint találtuk magunkat a mátyásföldi reptéren...
És akkor következzék a beígért desszert! Nem vagyunk profi szakácsok, ezt soha nem is állítottuk, de azért igyekeztünk a rendelkezésre álló alapanyagból valami ehetőt rittyenteni. Én voltam a balhéfelelős, a kamera mögött pedig az unokatestvérem ügyködött, porral, kaviccsal és közel sikló lökhárítóval (többnyire) nem törődve. Mindkettőnk technikáján van még mit csiszolni, de azt hiszem, a végeredmény így is vállalható. Külön köszönetem TaxTheRich-nek, az ő videói nélkül ezt most talán nekem se volna pofám így mutogatni. Nyilván van némi különbség az Enzo és a Ghia közt, de a szentségtörés, az kérem, szentségtörés, akárhogy hajkurássza az ember: de hát én óvatos voltam, ésszel csináltam, vigyáztam - elhinné bárki is?
Hát íme, itt van, fogadjátok szeretettel!
Köszönöm a kitartó figyelmet, én ezennel búcsúzom; véget ért a móka mára, ülj át te is Sierrába!
