Két hónapon keresztül keltem és feküdtem az ágyam mellett, az asztalomon lapuló Xperia arc-kal, amelynek némileg izmosított utódja ma is a Sony Ericsson androidos gépeinek csúcsát jelenti. Ennél azonban sokkal kevesebb időre volt szüksége a készüléknek ahhoz, hogy belopja magát a szívembe, de nem is itt kezdeném a történetet, hanem valamikor 2011 áprilisában.
A cikk korábban már megjelent a LOGOUT.hu oldalán is,
de úgy gondolom, így lehet teljes és egységes a blog képe,
továbbá az esetleges későbbi utalásokat is egyszerűbbé teszi,
ha a cikk itt is megtalálható.
Akkor vettem ugyanis az első androidos telómat, egy X10-et, azóta pedig több mint tíz gép fordult meg a kezeim között. Csalódás volt az X10, túl nagy reményeket fűztem hozzá. Valahogy mindent elhomályosított ez az egy szókapcsolat: egy gigahertz. Ennyi erő mindenre elég, kérem szépen, hiszen szűk két évvel ezelőttig még a gépem is csak 1,6 GHz-et tudott… Csakhogy szép lassan rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem így működik, van ezekben memória, „videokártya”, minden kutyafüle. Az előbbi duóból a kicsit is hozzáértőknek a videokártya szó szúrhatott szemet, mert hát nem kártya ez, csak egy GPU, kritikán aluli teljesítménnyel. Sokan talán már itt felhorkannak, de én egy nem is olyan régen még high-tech kütyünek számító eszköztől többet vártam volna. Akadtak a játékok, szaggatott néha még az Angry Birds is, a gameloft-os csodák közül egyik-másik már el sem indult… Mindezt úgy, hogy papíron a mai napig sem számít gyenge készüléknek az X10. Hiányzott a multitouch is, valahogy a főzött ROM-ok sem voltak (még) az igaziak, úgyhogy miután kemény két hétig próbáltam örülni új szerzeményemnek, végül mégis csereberére adtam a fejem.
Így lett az X10-ből Milestone, a billentyűzetes Motorola, a maga baltával faragott formájával és azzal az arany-fekete színösszeállítással, amit szerintem kár volt lecserélnie a Motorolának, még ha az utód Acertől koppintott (vagy fordítva?), fémes-kék megjelenése sem az, amire az ember egy csúnyán átmulatott éjszaka után gondol, ha épp nem szándékozik sokat szenvedni a porcelán-istenség előtt. Megvolt a Milestone-ban minden, ami az X10-ből hiányzott: az alapvetően más hardveres felépítésnek köszönhetően itt már nemcsak hogy elindultak a játékok, de szépen vitte is azokat, a kijelző támogatta a kétujjazást (újabb CM7 ROM-okban már ötöt is képes követni), ráadásul végre a szöszmötölős Coporno is kiélhette minden perverzióját, jobbnál jobb és gyakran naponta frissülő ROM-ok váltogathatták egymást, a processzor hirtelen akár 1200 MHz-en is pörgött a gyári 550 helyett… Voltak persze hiányosságai a Milestone-nak is, a kamerája alulmaradt volna, ha az X10-zel kell párbajt vívnia, ráadásul a memória-osztásnál is beállhatott volna még egyszer a sorba, mert leggyakrabban sajnos a 256 MB-nyi RAM szab határt a rendszer szárnyalásának.
Ahogyan az X10-nek a Milestone, úgy a Milestone-nak az X10 lett a veszte, ugyanis a melák Sony elindított bennem egy lavinát, és innentől kezdve úgy éreztem, hogy nekem kötelességem a lehető legkisebb időközönként váltogatni a telefonjaimat. Így lett aztán DEFY-om, ami bár egy jól használható, kellemes kis készülék, az egyéniség nagyon hiányzott belőle; Milestone 2-m, ami számomra semmi pluszt nem nyújtott az 1-hez képest, viszont a főzött ROM-ok hiányát nem tudtam megbocsátani neki; de még Atrixom is volt, két maggal, 1 GB RAM-mal…
Közben viszont lett egy arcom (előtte is volt, de azt anyukámtól kaptam még annak idején; tudom, bután néz ez ki így, kisbetűvel, de mit csináljak, ha egyszer a gyáriak is így írják?). Megláttam a monitoromon, és már jött is a sehallselát. Arcot akartam, de izibe'. S csodák csodája, nőtt is egy a zsebembe. Aztán eladtam. Másnapra pedig rá is jöttem, hogy nagy hülyeséget csináltam. Hiányzott a cucc úgy, ahogy volt (pedig talán ez volt az első droidom, amit nem rootoltam, és mégis, TitaniumBackup meg egyéb huncutságok nélkül is nagyon megszerettem). Újabb egy nap múlva már kezemben a második arcommal tartottam hazafelé.
Innentől kezdve a telefonos dolgaim kívülről nézve piszkosul unalmasak lehettek: bő két hónapig használtam az arcot, és közben más készülékre eszembe se jutott ránézni. Néha voltak érdekes belassulásai, de készülnek a friss gyári ROM-ok, útban van a CM7 is, úgyhogy szerintem ezzel nem lesz gond, de erre lentebb még visszatérünk. Viszont… és itt jön az, amikor tényleg minden elfogultság nélkül próbálok írni valamit, de nem tudok olyat, ami nem reklámszagú. Ki kell próbálni, meg kell böködni, és beleszeretsz. A formája, a megjelenése, a kamerája, a kijelzője, a gyári füles minősége, a HDMI, az erős WiFi és GPS, az, hogy nem kell attól félni, hogy nap végére lemerül a teló, mert még közepes használat mellett is lazán kibír két napot (jó hogy, mégiscsak egy 1500 mAh-s LiPo lapul a hátlap alatt)… Ez mind-mind olyan dolog, ami elfeledteti veled, hogy nem kétmagos meg akármilyen izémizés telefonod van, bár szerintem azért 1 GHz-cel és 512 MB RAM-mal az arc-nak sem kell szégyenkeznie. Itt térnék vissza pár szó erejéig a Motorola Atrixhoz: nem volt annak a telefonnak az ég egy adta világon semmi baja; gyors volt, az akksija is egész rendesen bírta (na ja, mert belepakoltak valami benga 1930-as állatot), a beépített tárhely se volt rossz húzás a Motorolától, az ujjlenyomat-olvasó meg valami olyasmit mutatott, amit még a ThinkPad laptopok se mindig tudnak, nemhogy egy nyamvadt telefon… Egy gond volt csak vele: akkor már tudtam, milyen „a” kijelző és „a” kamera.
Ez itt a reklám helye
Sok telefontól váltam már meg itt, a PH!-n, mindig az indokoltnál épp csak egy kicsit szemérmetlenebbül próbáltam reklámozni az adott cuccot, de az arcnál valahogy nem vitt rá a lélek.
Egyrészt mert nagyon megszerettem, és igazából baromi jól megvoltunk mi egymással, másrészt pedig akárhogy próbálok objektíven hozzáállni a géphez, egyszerűen nem tudok úgy beszélni róla, hogy aztán valaki ne csapjon nyakon, mondván, elég már a szájtépésből. Végül mégis vállaltam a kockázatot, íme, ez itt a reklám helye:
Autóknál gyakori az, hogy az ember beleszeret egy Citroënbe vagy Alfába (igen, toyotás "testvérem", tényleg van ilyen), amivel aztán lehet, hogy piszok sok gondja lesz, de tud olyat adni neki a gép, amiért a tulaj vigyorogva költ rá százezreket. Na, az arc nem ilyen. Annyiban hasonlít rájuk, a nyűgösségük ellenére az ember fejét elcsavaró autókra, hogy ebbe is csúnyán bele lehet zúgni, abban viszont szerencsére eltér, hogy neki a minősége is első osztályú (bár ez a kijelentés talán egyre kevésbé helytálló, lévén a kevlárhátú Motorola RAZR valószínűleg körberöhögné szegény műanyag arcot).
Ez eddig szép és jó, azonban nem véletlen a példa; az elkövetkezendő hónapokban épp egy autó fog súlyos pénzeket kirángatni a zsebemből, ezen akciónak esett áldozatul hőn szeretett arcom.
Megvan már a minden tekintetben jóval gyengébb, viszont legalább feleannyiba is kerülő utód, a Motorola Milestone: régi ismerős, sok jó ROM van rá, bejön a stílusa is, bár ez nem az a telefon, amivel boldog-boldogtalan megbámul úton-útfélen. Tényleg, az arcnál ez is jó, ha megengeditek, ha nem, megint autós hasonlattal jövök… Van tehát az X5-ös BMW, amiben ha meglátnak, két dolog jut eszébe rólad az emberek többségének: vagy sokat bodzáztál, vagy még többet térdeltél (írnám, hogy mindez a sofőr nemétől függ, de hát a mai világban…). És van mondjuk az Infiniti, ami semmivel sem rosszabb (sőt, az FX37-ben a Nissan 370Z V6-osa tombol, ráadásul Ali bátyánk is ilyet hajtott egy ideig az Ezelben), ugyanúgy felfigyelnek rá az utcán, de közben nem a sárga irigység mardossa őket, és nem rontást szórnak rád épp a bajszuk alatt (bár talán nem ez a legjobb példa, Ali testvérünknek ugyanis elég sok volt a rovásán)… Volt párszor ilyen, alig ismertem embereket, és jöttek, hogy ez mi ez, nagyon tetszik, váó, de szép, dikk, és még gyors is. Persze, nem a "ruha" teszi az embert, de hát na, néha azért jólesik.
Az arc nem megosztó, vagy legalábbis nem úgy, mint az iPhone – vagy autós hasonlatoknál maradva a BMW. Igaz, ő is két táborra osztja az embereket, de itt nem elvakult fanatikusok és lépten-nyomon kötekedő ellenlábasok alkotják ezeket a táborokat. A helyzet sokkal barátságosabb: az egyik ember látott már arc-ot és tetszik is neki, a másiknak pedig gőze nincs róla, hogy mi ez (X10, na ja, engem is nézhetnének már egyszer Brad Pittnek, csak mert van két szemem és ugyanannyi fülem), de ha egyszer megvilágosodna, ő se sok kivetnivalót találna a cuccban.
Járjuk körbe…
De hogy senki ne mondhassa rám, hogy csak mesélek itt, és kihagyom a lényeget, jöjjenek a száraz tények. Nem ígérem, hogy közben nem váltok át néha ajnár-módba, de megpróbálkozom a lehetetlennel, és igyekszem objektíven makogni a készülékről. No tehát…
Kezdjük kívülről, olyannyira, hogy magára a telefonra egyelőre rá se nézzünk. Helyette foglalkozzunk egy kicsit a fülessel. Azzal a gyári fülessel, amin életre kel a zene, amin Billy Idol üt, bömböl, úgyhogy nekünk is kedvünk lenne odacsapni valakinek, Axl Rózsi olyan kétségbeesetten-kimerülten faggat minket, hogy már-már megsajnáljuk (aztán persze rendesen kikel magából, úgyhogy inkább mégse), Zsófika Rágógumija pedig… van egy mondás, valami várat akarnak benne építeni, de rosszul választják meg az alapanyagot… Na, itt is hasonló a helyzet, nem a megváltó jár köztünk, csak egy korrekt gyári fülest kaptunk.
Az meg már nyilván az én kis fogyatékosságom, hogy az egyik fülembe a legnagyobb, a másikba meg a középső gumiharang passzolt. Kár, hogy sokáig ragaszkodtam a szimmetriához, és csak az utolsó egy-két hétben tettem féloldalassá a fülest…
Szokták dicsérni a Sony Ericssonokat a hangzásviláguk miatt, ebben így visszagondolva tényleg lehet valami… Bár azt mind a mai napig nem tudom biztosan, hogy a Milestone-nál a tökéletes élményt már eleve hardver-szinten gátolja-e meg a ”hangkártya” (vagy hangchip vagy akármi), vagy a gyári füles minősége múlja-e túlságosan alul az archoz adottét, de az biztos, hogy a végeredmény messze elmarad a Sonynál tapasztalhatótól, sokkal kisebb a dinamikatartomány, erőtlen a basszus, de annyira azért mégsem, hogy néha ne recsegtesse meg a fülest.
A torzulásra és recsegésre mellesleg van megoldás, az MP3Gain nevű program személyében. Az ő szerepe abból áll, hogy megvizsgálja, melyik MP3 fájlunk mennyire hangos alapjáraton, majd egy általunk előre megadott értékre, mondjuk 89 dB-re belövi az összeset, nem ritkán 8-10 dB-lel halkítva a számokat, így már nem akad ki a Milestone, amikor a hangosabb zenék közben hirtelen bejön egy-egy komolyabb basszus. Persze, van erre egy Preamp nevezetű funkció is a legtöbb lejátszóban, ez a normalizálás viszont azért sem rossz húzás, mert így a maximumra csavart hangerőn is épphogy csak hallható zenéink után nem fogunk a plafonig ugrani, amikor a következő szám hirtelen a fülünkbe visít.
No de lényeg a lényeg: az arc és a hozzá kapott füles tökéletes összhangot alkotnak, vita nincs, nem is lenne értelme.
Ugorgyunk is, és… és csináljuk csak igazi hülyét magunkból, amikor tátott szájjal állunk neki egy nyamvadt microUSB kábel csodálásának. Mert hiszen nem akármilyen kábel van ám itt, kérem szépen, hanem szép, hajlított végű, hogy még véletlenül se legyen útban, hiszen a telefon jobb oldalának tetején található a nyílás, onnan megy felfelé a kábel, nem zavarva ezzel sem a jobb-, sem pedig a balkezeseket a készülék töltés közbeni kezelésében. Apró figyelmesség, de kellenek az ilyenek…
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem tolták még egy kicsivel arrébb a csatlakozót, épp csak annyira, hogy a felső élre kerülhessen, és akkor nincs szükség hajlított kábelre. Valószínűleg azért, mert odafentre a bekapcsoló gomb mellé egy HDMI csatlakozó került, amin keresztül röpül a kép és a hang az LCD-re, méghozzá 720p-s felbontásban. Ráadásul minden, amit csinálunk, az látszik a külső képernyőn is: nézegethetünk képet, videót, hallgathatunk Jimmyt, de akár böngészhetünk és játszhatunk is. (Utóbbiakat azért emeltem ki, mert például a Motorola Atrixban ilyenkor csak egy médialejátszót kapunk multimédiás tartalmaink böngészéséhez, képen, zenén és videón kívül ott más nemigen megy a TV-re.)
Külsőségek, egy kis szoftver, egy kis hardver…
Nem akarok többet nyammogni a külsőn. Nem akarnék, de kell, az íves hátlapon, az enyhén kékes-lilás színezetű lencsén és a mellette helyet foglaló, fehérségét minimális kékes beütéssel elegyítve az első xenonos Audik technokrata kékvérűségét idéző LED-en…
Aztán szembetaláljuk magunkat a kijelzővel. Azzal a kijelzővel, amelynek határai kikapcsolva szinte valóban köddé válnak, majd a megfelelő billentyűt birizgálva életre kel a megjelenítő, és olyan élvezetes színekkel és elképesztő betekintési szögekkel operál, és teszi mindezt az előlaphoz olyannyira közel (persze, szűk 10 milliméter és egy homorú hátlap nem igazán tűr meg magában süllyesztett kijelzőt), hogy az ember már akkor imádja az egész gépet, amikor még jóformán meg sem érintette.
Mindezért azonban szemet kell hunynunk afölött, hogy a japánok feláldozták a Gorilla Glass karcálló üveget az anorexia oltárán, így csak egy vékony műanyag lap borítja a kijelzőt, amin nem megfelelő védelem esetén úgy elszaporodnak a hajszálkarcok, mint a Pitt-Jolie rajkók 2002 és 2008 között. Így aztán – bár kifejezetten rühellem a tokokat – én is kénytelen voltam előkaparni a hetvenhatodik szekrény mélyéről a házban fellelhető legkisebb pár zoknit.
Itt említeném meg, hogy az arc az X10-hez és úgy általában a Motorolákhoz – Milestone-ok, XT720, DEFY… – hasonlóan a máshol megszokott WVGA (480x800 pixel) felbontásra rátesz egy lapáttal, és 480x854 pixelen tárja elénk az információkat. Ez a gyakorlatban jó esetben épp egy hajszálnyival élesebb, szebb képet eredményez, rosszabb esetben direkt erre a felbontásra való alkalmazásra kell vadásznunk, még rosszabb – és hozzáteszem, a legritkább – esetben pedig a vadászatról üres kézzel kell hazatérnünk, és be kell érnünk a 480x800-as képpel és az 54 pixel magas fekete sávval.
Szeretjük tehát az arcot, annak ellenére, hogy még meg se nyomkodtuk. Pedig ha elkezdjük használni, akkor sem fogunk csalódni a gépben, hiszen a Sony Ericsson saját kezelőfelülete letisztult, ízléses, a kékség nem nyomasztó, ha mégis, tucatnyi jól használható, ingyenes launcher tölthető le a Marketről. És sajnos ez a fránya Market az, ami most meggátol minden egyéb szoftveres téma boncolgatásában, ugyanis megvannak a saját jól bevált programjaim, így viszont nem tudom megmondani, mit alakít a gyári böngésző, az e-mail kliens, a naptár, a zenelejátszó… De talán nem is fontos, elvégre ezek többsége Android sajátosság, annyi biztos, hogy az arc az egyre szaporodó kétmagosok közt is megállja a helyét, nem kell hosszú másodperceket várni arra, hogy elinduljon egy-egy alkalmazás, vagy hogy kirajzolódjanak a főmenü ikonjai, és a menüben és a főképernyőn való görgetés is folyamatos (persze van az a widget-mennyiség, amivel az állítás igazságtartalma megdönthető).
Nem csalás, nem ámítás: a fényerő maximumra van csavarva mindkét készüléken
Játékok terén, be kell vallanom, valamelyest csalódást okozott az arc. No nem a Pacman ment át diavetítésbe, erről szó sincs, de még mielőtt belemélyednék a témába, azt hiszem, illene pár szót mondanom arról, mi is rejtőzik az amúgy minden nemesebb anyagot nélkülöző, műanyagsága ellenére is egész tisztességesen összerakott testben.
Van itt egy Qualcomm MSM8255 típusú processzor, az ő 1 GHz-es sebességen végzett munkáját hivatott kiegészíteni egy Adreno 205-ös GPU, 512 MB-nyi RAM, meg még ugyanennyi ROM…
A Snapsárkány, a Skorpió és bölcsész Béla meséje
Nem fértem a bőrömbe, kigugliztam még egy-két dolgot a fenti hardverről, de ezt csak így halványan mondom, hogy érdeklődés hiányában könnyű legyen átugorni, meg aztán ez így úgyis nehezebben olvasható, úgyhogy neki is kezdek, még mielőtt mindenkinek ráfolyik a szeme a szürke-fehér monitorra.
Olvas az ember mindenfélét, csak úgy röpködnek a Qualcommok meg Snapdragonok, de most akkor mi micsoda is itt, meg ki csinál mit, meg MIÉRT SZÜRKEEE EZ?
1. magyarázat, jómunkásembereknek:
Van tehát a Qualcomm, ő itt jelen esetben a kőmíves, aki építi a házat. Van aztán a Snapdragon, maga a ház, amiben pedig ott van a konyha, nappali meg fürdőszoba… legyen két fürdőszoba, mert kétcsatornás LP-DDR2 RAM-okat is kezel a cucc. Na szóval ebben a Qualcomm bácsi által épített Snapdragon-villában a konyha a processzor, őt szokták Scorpion néven emlegetni. És mellé került a nappali, őt meg elnevezték Adreno 205-nek, de mivel igazából ő rohadtul nem egy nappali, hanem egy grafikai feldolgozóegység, így ő felel a képek, videók, játékok és minden egyéb megjelenítéséért, tehát amit látunk a kijelzőn, azért neki kell köszönetet mondani.
2. magyarázat, ha éhes vagy és szereted a gyorskaját, ezt ugord át:
Bemész, öcsém, a Qualcomm-Mekibe, kérsz a réveteg tekintetű bölcsész Bélától egy Snapdragon-Big Mac-et. Réveteg tekintetű bölcsész Béla lekapja a cuccot a sor elejéről, nem tudom, mennyi a Big Mac, de ha mondjuk 850 birodalmi forint, akkor adunk újdonsült cimboránknak 840 Ft-tal többet a gyártási költségnél, amit csórikám szépen zsebre vág órabér gyanánt, a következő 60 Big Mac árát pedig a kóláéval és a krumpliéval együtt önként és dalolva átnyújtja majd a Qualcomm-Mekinek. Nem a kommunizmus eszméinek dicsőítése végett írtam a kelleténél talán egy kicsivel többet Béla barátunk és munkáltatója viszonyáról, hanem mert ezt itt is így csinálják: mibe kerülhet vajon a gyártónak az a készülék, amiért mi 120 ezer pízt csengetünk ki?
De vissza a kajához, nézegetjük ezt a Big Mac-et, aztán rájövünk, hogy rosszat kértünk, mert az a két böhöm húsdarab egy kétmagos processzornak is beillene, olyanunk meg nekünk itt nincs, úgyhogy irány vissza a mi Bélánkhoz, és mivel már vékonyabb a tárcánk mint az imént, csak egy sajtburgerre adunk le rendelést. Aztán örülünk a drágának, mert ott van benne a Scorpion-hús, az Adreno-sajt, meg szoktak még ezekbe szórni talán uborkát, paradicsomot, na most akkor ők lesznek a RAM meg a ROM és a többiek.
3. magyarázat, ha a fenti kettő nagyon erőltetettnek tűnt volna, és nagyjából amúgy is kapizsgálod, mi köze a Scorpion-nak a Qualcomm-hoz:
Lényegibe’ olyan ez, mint amikor az Intel készít egy alaplapot, valami integrált Atom procival meg egy irdatlanul nagyon kemény, dájrektiksz 26-os, 32 terabájtos, 4096 bites, szintén integrált GMA videokártyával. A Qualcomm Snapdragon „fedőnevű” mobilos SoC-ját (System-on-a-Chip) 2008 óta gyártják, csak épp mostanra a harmadik generációhoz értek. És ezek a Snapdragon chipek tartalmaznak Scorpion procit, Adreno GPU-t, vezeték nélküli vezérlőket, GPS-vevőt meg még ezernyi kutyafülét. Csak a különböző generációk eltérő Scorpionokat és Adrenókat kapnak, így az első generáció Adreno 130-cal vagy 200-zal támadott, őt követte a nála nagyjából kétszer erősebb 205, a két maggal hasító harmadik generációt pedig már Adreno 220-szal szerelik.
Ez a mi 205-ösünk 2010 októberében debütált a HTC Desire HD-ben, hardveres gyorsítást biztosít az Adobe Flash alkalmazásainak, ráadásul a fent említett kétszeres teljesítményt alacsonyabb energiafelhasználás mellett képes elérni.
Ha tovább akarjuk bonyolítani a dolgot, az MSM8255-ös processzorról elmondhatjuk, hogy 32 bites utasításkészlettel dolgozik, ARMv7 architektúrára épül, Cortex A8 magon alapszik, és 45 nm-es csíkszélességgel gyártják.
És én már megint lemaradtam az elsőségről, ugyanis a Snapsárkány bizony létező fogalom, hölgyeim és uraim, bemutatom a HTC HD7-et, a legújabb mobil a vállalat kiváló funkcióit India megfizethető áron. (Szerencsére a link időközben meghalt, így most már hivatalosan is enyém az első snapsárkány.)
Szoftver, operációs rendszer
A Dungeon Defenders adrenós változata ezen a hardveren csúnyán akadt, pláne a komolyabb tömegjeleneteknél (Atrix után ez eléggé feltűnő volt, hiszen a jóformán kétszer ilyen erős Motorola vígan vitte a játékot; az most egy másik téma, hogy a Milestone a kevés RAM-ra hivatkozva el sem indítja a programot). Még egy adatom van a játékos képességekre (illetve kettő): Motorola DEFY mellé állítva az arc feltűnően lassan töltötte be a Modern Combat: Black Pegasus-t (a főmenüt és a lődözést egyaránt), majd az első pályán, az aknamező után a lépcsőn felkászálódva egy kis textúra hiba fogadott: szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj, én pedig ott ácsorogtam a levegőben. Jó buli, régebben én is álmodtam ilyeneket mindenféle szerek nélkül, néha még el is hittem, hogy tudok repülni, aztán amikor felkeltem, egy ideig nehéz volt elhinni, hogy ez élőben nem menne, itt a játékban viszont valahogy tudtam volna nélkülözni… (Hozzáteszem, ez lehet, hogy nem az arc, hanem a gameloft-os srácok hibája…)
Csakhogy én egyelőre nem temetném az arc hardverét, már csak azért sem, mert a japánok ugyanerre a hardverre rábízták a PSP-telefon meghajtását is, tehát gyenge már nem lehet.
Ha pedig csak az a gond, hogy a gyáriak az optimalizációnál nem gondoltak kellőképpen a játékosokra, akkor semmi ok a kesergésre, mert a CM7 csapata jó eséllyel kiköszörüli majd a csorbát. Ez pedig talán nincs is már olyan messze, a cikk megjelenésének időpontjában már csak a HDMI és az FM rádió működésre bírásán (no meg természetesen a bosszantó bugok javításán) munkálkodnak – igaz, ez már pár hónapja így van. Ja és a Sony Ericsson végre komoly(abb)an veszi a szoftveres támogatást is, így annak az ígéretüknek is lehet valami valóságtartalma, hogy az arcon egyszer majd hivatalos 4.0 (Ice Cream Sandwich) futhat. Szeretnék hinni nekik, de az utóbbi időkben a cég elég lazán kezelte a határidőket… Egy késő tavaszi 4.0 pedig már nem sokat érne. Mert persze, most jó még ez a hardver, de amikor már a négymagos telefonokról szóló híresztelésekkel tornásszák feljebb a jónép ingerküszöbét, akkor az ilyen szegény egymagosoknak valami komolyat kell felmutatni a túlélés érdekében. És ez lehetne az időben érkező 4.0.
Most mindenesetre a teljesítmény-téma végére egy Quadrant teszteredménnyel tegyünk pontot:
Az a hírös kamera
Lehetnék én akár VV Veronika is, öt perc nyomkodás után akkor is leesne, hogy innen még valami hiányzik… Aki esetleg a legmélységesebben megvetendő módon nem követné a magyar tudományos élet fejleményeit, annak elárulom: ő az a „néni”, aki a – mellesleg – szintén magyar Aletta Ocean-nel karöltve bebizonyította nekünk, hogy az ornithorhynchus anatinus márpedig él és virul. És ha véletlenül nálatok is valami hasonló helyzet állna elő, akkor nem kell megijedni, a mi Alettánkat a lentebbi kép ábrázolja. Na, most lehet megijedni. De irány vissza az archoz és a KAMERÁHOZ!
A szokásos maszlagot minden tesztben leírják, van nekünk 8 megapixelünk, 720p-s videónk, meg valami Exmor R-es akármink, amitől állítólag a készített fotók sötétebb részei sem válnak egybefüggő fekete pacává…
A szoftver nem rossz, van benne rengeteg felesleges funkció, bár lehet, hogy például a mosolyfelismerést csak én nem használtam egyszer sem… Kapunk viszont érintőfókuszt, na ő már talán ér is valamit, de autófókusz mellett is be lehet kapcsolni a tapis exponálást, ilyenkor az oldalsó gomb helyett a kijelzőt böködve még kisebbet mozdul a készülék a kép elkészítése közben, nagyobb esélyt adva ezzel tiszta, éles felvételek készítésére. Ha mégis elkapna a parkinson, ott van a szoftveres képstabilizátor, ami valamire biztosan jó, bár én nagy különbséget nem láttam a vele és a nélküle készült fotók között. Ez persze nem feltétlenül hiba, ugyanis a gép már az alapértelmezett beállításokkal, mindenféle bütykölés nélkül is bőven megfelelő minőségű képeket lő, és a videókban sem sok kivetnivaló van.
Fotózásnál választhatunk 4:3 arányú 8 megapixeles és 16:9-es 6 megapixeles felbontások közül, de persze adhatjuk ennél alább is. Az elkészült képek alapvetően – telefonos viszonylatban meg végképp – szépek, beltérben azonban nem megfelelő fényviszonyok esetén hajlamosak kifakulni, elmosódni, és így utólag visszanézegetve néha bizony a sarkok is túl homályossá tudnak válni…
Videókból 720p (1280x720 pixel) a maximum, és mind az optika, mind pedig a mikrofonok elég tisztességesen teljesítenek, bár hirtelen mozgásokra és komolyabb szélzajra sajnos ők sem immúnisak.
Engem viszont a fentieknél jobban zavart, hogy néha elfelejtette a korábbi beállításokat, és a nulláról indította a szoftvert, holott jó lett volna az nekem úgy, ahogy a legutóbbi használatkor hagytam.
Ja és a képek elnevezésénél sem találom célszerűnek ezt a DSC_0001 formátumot, szerintem sokkal okosabb másodperc pontosan megadni a kép készítésének időpontját, és ezt feltüntetni a fájlnévben. Ez első ránézésre talán kuszábbnak tűnik, viszont egyrészről így rögtön látjuk, mikor készült a kép, másrészről meg nem kellett volna külön mappákba tennem azt a bő 6 gigabájtnyi vizuális anyagot, amit az arc-kal két hónap alatt lődöztem. Ugyanis valahányszor merevlemezre helyeztem át a memóriakártyáról a képeket, a program újrakezdte a számolást. Két DSC_0024 pedig nem fér meg egy csárdá mappában, így lett végül kilencmappányi képem, amiket amúgy vagy egy mappába tettem volna, vagy más szempontok alapján osztogattam volna szét.
Erre is van azonban megoldás, a neve Image Renaming. Rendkívül egyszerűen használható program, egyes fájlokat vagy egész mappák tartalmát át tudja nevezgetni, mi állíthatjuk be, hogy milyen formátumban jelenjen meg a dátum, és hogy az eredeti fájlnév megmaradjon-e… Egyszóval egy egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelelő, ráadásul ingyenes és Windows 7 alatt is tökéletesen működő programmal állunk szemben, akinek hasonló problémái voltak, annak bátran merem ajánlani.
Kedves bácsik állhatatos munkájának eredményeképpen a fájlmegosztó oldalak sorra tűnnek el a süllyesztőben, így a korábbi tömörített mappás letöltési lehetőséget nem erőltetem tovább. Mivel a Picasa és a YouTube remélhetőleg még jó darabig megmarad, a képeket és videókat ide töltöttem fel, előbbieket immáron teljes méretben, sötéteket és világosakat egy albumba, tehát az eddigi töredezettség is megszűnik. No de lássuk a medvét:
Képek
Videó
(Szerkesztve: 2012. márc. 29.)
Az a helyzet, hogy mivel én nem tesztkészülékként használtam az arcot, volt itthon rengeteg videóm, csak épp olyan nem, ami elég érdekes-látványos-tanulságos (no meg persze rövid) lett volna ahhoz, hogy tesztvideónak is elmenjen. Úgyhogy kénytelen voltam vagdalni, viszont a kimeneti fájlt nem sikerült egy az egyben az arc által felvett videók mintájára "elkészíteni". Persze, megvan a 720p, a 25 fps, a bitráták is hellyel-közzel stimmelnek, MP4-ben is van, de azért ez így nem az igazi. Úgyhogy álljon itt a traktoros videó eredetijének mediainfója:
General
Format : MPEG-4
Format profile : Base Media
Codec ID : isom
File size : 41.3 MiB
Duration : 56s 235ms
Overall bit rate : 6 162 Kbps
Video
ID : 2
Format : AVC
Format/Info : Advanced Video Codec
Format profile : Baseline@L3.1
Format settings, CABAC : No
Format settings, ReFrames : 1 frame
Codec ID : avc1
Codec ID/Info : Advanced Video Coding
Duration : 56s 42ms
Bit rate : 5 997 Kbps
Width : 1 280 pixels
Height : 720 pixels
Display aspect ratio : 16:9
Frame rate mode : Variable
Frame rate : 29.692 fps
Minimum frame rate : 29.335 fps
Maximum frame rate : 30.201 fps
Color space : YUV
Chroma subsampling : 4:2:0
Bit depth : 8 bits
Scan type : Progressive
Bits/(Pixel*Frame) : 0.219
Stream size : 40.1 MiB (97%)
Title : VideoHandle
Language : English
Audio
ID : 1
Format : AAC
Format/Info : Advanced Audio Codec
Format profile : LC
Codec ID : 40
Duration : 56s 235ms
Bit rate mode : Constant
Bit rate : 128 Kbps
Nominal bit rate : 96.0 Kbps
Channel(s) : 1 channel
Channel positions : Front: C
Sampling rate : 48.0 KHz
Compression mode : Lossy
Stream size : 879 KiB (2%)
Title : SoundHandle
Language : English
Végszó
És hogy minek vakerolok ennyit egy készülékről, amely a megjelenése óta eltelt hosszú hónapok alatt még csak a néptelefon-lét közelébe sem férkőzött? Pontosan ezért. Mert az arcnak igenis van létjogosultsága még ma is. Mert tud olyat mutatni a mai, kétmagosokkal és 3D-sekkel tarkított mezőnyben, amit rajta kívül kevesen: egyénisége van. És teszi mindezt úgy, hogy nem erre az egy ütőkártyára épít, hiszen ott van még neki a jó érzékkel összeválogatott hardver, melyen a viszonylag friss és lelkiismeretesen összeállított 2.3-as Android rendszer vígan szaladgál.
Úgyhogy emberek, van még egy hetünk, óra indul, nyomás papírért és ceruzáért, és írjuk: „Kedves Jézuska! …”.
Jövőre több arcot szeretnék látni a kezekben.
Ahonnan loptam…
Gizi néni tárcá
… képet:
wikitech.hu
bgr.com
hardver-teszt.hu
japanesesportcars.com
manunited.blog.nepsport.hu
techgadgetsreview.net
intomobile.com
cnet.com
… tudást:
wikipedia.org
qualcomm.com
developer.qualcomm.com
Köszönet illeti továbbá drpele-t, aki segített eligazodni a logout-cikkek dzsungelében.
