Volt valami a levegőben, ott lengedezett már hetek óta: április 27-én Biatorbágyon öregautó találkozó lesz, melyre egyre több és több fordos jelezte részvételi szándékát, mindeközben pedig a Retropartyzánok csepeli rendezvényének facebook oldalán is finomabbnál finomabb információmorzsák csurrantak-cseppentek a magamfajta éhenkórásznak. Csoda-e hát, ha az előkészületeket látva április utolsó hétvégéjét én is egyfajta határidőként tartottam számon? Egyszerre akartam kint lenni a Nissannal és a Forddal, két tiszta és elbűvölő autóval, mindennek a tetejébe pedig a fotós karrieremben beállt, géphiány okozta kényszerpihenőnek véget vetve, sebtében vadászni valamit, amivel a hétvége pillanatait az alkalomhoz illő minőségben örökíthetem meg.
Kezdjük hát annál a sosem látott magasságokba emelkedő, mesterien kivitelezett szervezésnél, melynek eredményeképpen szombat reggel a kertből csak a Ford gurult ki, az egyetlen fényképezésre alkalmas eszközöm pedig a zsebemben lapuló Motorola volt.
Az előző (és mindeddig egyetlen) Sierra Szombat óta a Ford beltere olyan mértékű könnyítésen esett át, hogy a szomszéd már érdeklődött, mi lesz a sorsa, becsövezett raliautót csinálok tán belőle... Pedig csak a lakatolásra készülődtünk, de némi hiba csúszott a számításba, a beavatkozás így még mindig várat magára. Tennivaló persze ettől eltekintve is akad bőven, ki is cseréltük a morgó bal hátsó kerékagycsapágyat, a jobb első kerék mögé bekacsintva pedig egy kis anyázást is beiktathattunk a programba, ugyanis az alábbi látvány fogadott.
Igen, a rugóból nagyjából egy menet letört, egy másik kiugrott a rugótányérból, ez kopogott már a próbaút alatt is. Új első rugók beszerzéséig átmeneti megoldáshoz folyamodtam; a letört részt kiműtöttem, majd a maradékból annyit levágtam, hogy a helyére tudjam forgatni a cuccot. Nagy változás nincs, magasan eddig sem hordta az orrát, a kopogás viszont megszűnt, és ehhez az előzetes várakozásokkal ellentétben még csak a lengéscsillapítót sem kellett felújítani.
Korábban kifogásoltam a nem elég közvetlen gázreakciót, de megkövetem magam: kellően meleg motornál ezzel sincsenek gondok. Megbarátkoztam a pontatlannak kikiáltott váltóval is, bár továbbra is tartom a véleményemet, miszerint a kapcsolgatás sokkalta nagyobb örömöt is nyújthatna. Majd egy este a csomagtérajtóra mázsás ballaszt telepedett Martin komám személyében, én pedig az emígyen légmentesen záró ajtóhoz állítottam belülről a zárat, azóta egy lyukkal kevesebben látunk ki, és még csak nem is zörög. Ha már a belteret szétkaptam, az ablakemelő kapcsolójának kitisztítása sem jelenthetett problémát: azóta mindkét oldalon van automatám – bár megjegyzem, először azt hittem, ez a rendellenes működése, ugyanis ez amolyan szorulós automata: lenyomom, majd addig ott marad, amíg másik irányba nem bököm.
Időközben a SierraCorneren beharangoztam, hogy ott leszek bár, de kikapart bélésű autóval, mert ismerve magamat, tudtam, hogy az összerakás nem lesz sétagalopp, no meg ki akar összerakni egy lakatolásra előkészített autót, amit még nem látott lakatos. Csak épp arról feledkeztem meg, hogy egy testben élek a hülyével, aki hetente képes lemosni-kiporszívózni az autóját, ha épp olyanja van, ez a félkegyelmű pedig nyilván abból is becsületbeli ügyet fog csinálni, hogy milyen autóval parkol le egy találkozón.
Hát így is lett, pénteken fél egykor egy kartárs fordos személyében (hívjuk őt a továbbiakban nemes egyszerűséggel Márknak) segítőtárs állt a házhoz, gyors hümmögés után pedig belecsaptunk a lecsóba: kint alaposan megmosakodtak a műanyag elemek, bent újjászülettek a kárpitok. Ahova kézzel nem fértünk be, onnan ecsettel kergettük el a lerakódott port, és bár zseniális csavarnyilvántartó rendszeremnek köszönhetően mindenről tudtuk, hogy hol, mivel kell rögzíteni, azért helyenként egészen amatőr hibáinknak, figyelmetlenségünknek és tapasztalatlanságunknak hála, pár árnyalattal sötétebb égbolt alatt húztuk magunkra az ajtókat, amikor végre elindultunk a kilencven százalékban kész beltér ölelésében a benzinkútra, ahol a biztonság kedvéért máskor hetekre elegendő mennyiségű nedűt locsoltunk a mindig éhes Sierra-szájba.
Márk megkért, hogy a következő buszmegállóig vigyem el, aztán hogy, hogy nem, elég sok buszmegálló mellett elhaladtunk. Végül egyedül maradva azon kaptam magam, hogy élvezem. Ez az autó tud csendben suhanni, meg tud állni a pirosnál úgy, hogy a fordulatszámmérőre kell pillantanom, hogy biztos lehessek benne, a motor még mindig jár; de közben azért oda-odalépve megindul, és ha kell, nyomatékból megoldja a problémákat. Ez pedig nagyon jó hír, mert a kibelezett Sierrában néha már-már könnyes szemmel gondoltam a finom kis Nissanra, és értetlenül pislogtam a majomra a tükörben, aki azt lecserélte erre. Az általános hangulaton egyébként rengeteget javított a folyton zörgő takaróelem lepattintása a csomagtérajtóról.
Hazaérve még egy gyors mosás várt rám a sötétben, majd felcsavaroztam a hátsó ajtókra az ablakemelő karokat és az ajtónyitók körüli puha tapintású műanyagokat, bedobtam a csomagtérbe a szőnyeget, minden eshetőségre felkészülve pedig rongy, szerszámkészlet és kiskompresszor is került a nagy kékségbe.
Azt ekkor már tudtam, hogy annak az esélye, hogy fényképezőt találjak hajnalig, valahol a béka ülepe alatt tanyázik (ebből egyenesen következik, hogy a fotóim minősége továbbra is hagy némi kívánnivalót maga után), hamarosan pedig az is kiderült, hogy újdonsült szállítónk másnap nem szállít se Fordot, se Nissant, én pedig kénytelen kelletlen utóbbiról mondtam le – miután negyvenhat másik név mellett az enyém is szerepelt a Forddal kilátogatók listáján, ráadásul egy hosszú és mozgalmas délutánunk esett áldozatul a lehetőségekhez képest makulátlanná tett beltérnek, szó sem lehetett róla, hogy a szombatot a Sierra itthon töltse.
Az éjszaka maradék részét némi nyomozással töltöttem. A fórumon korábban felmerült az ötlet, hogy mindenki írhatna pár szót az autójáról, így az arra járók még közelebb kerülhetnének ezekhez a gépekhez. Amikor láttam, hogy az egységesíteni kívánt listára egy néven, rendszámon, évjáraton, típuson, színen és motorváltozaton kívül semmilyen egyéb adatot nem kell felírni, meglepődtem, hiszen ezeknek egy részét a vak is látja, a maradékot pedig semmiből nem áll megkérdezni, ha netán valakit érdekelne. Így aztán utánanéztem egy-két dolognak, és találtam is néhány érdekességet. Említésre méltó például a Sierra független hátsó felfüggesztése – bár ezt már a Citroen 2CV is tudta 1948-ban, hátsókerekes autókon ilyet akkoriban nemigen alkalmaztak, hiszen a futómű mellett a hajtásnak is el kellett férnie hátul (így kaptak a Ladák merev hidas hátsó felfüggesztést). A másik érdekesség a Sierra akkoriban egyedülállónak számító, ötajtós ferdehátú karosszériája, mely amellett, hogy praktikus volt, még mind a mai napig elfogadhatónak számító 0.34-es légellenállási mutatóval büszkélkedhetett. Lehet mutogatni az 1947-es Saab 92 0.30-as, vagy az 1970-es Citroen SM 0.26-os értékére, de a helyzet az, hogy ’87-ben a Ferrari F40, ’99-ben a 360 Modena, és ’97-ben a Ford Puma sem tudtak jobb értékeket felmutatni, példának okáért a 2001-es Honda Civic pedig csak 0.36-os értéket tudhat magáénak – a kevesebb pedig itt ugyanúgy több, ahogyan a fogyasztás és gyorsulás mérésekor.
Reggel kialvatlan szemekkel még sebtében ügyködtem valamit szélvédőtisztítás címén, majd megérkezett Márk, aki viszont egészségügyi vizsga és egyben jogosítvány híján – bármennyire is szerette volna, és bármennyire nyugodtan mentem volna bele én is – egyik autót sem vezethette a helyszínre. Az udvaron viszont ott állt két öreg autó, kívül-belül fényesre sikálva, nekem pedig döntenem kellett: az eladósorban lévő – és még mindig meg nem hirdetett – Nissan két szem ajtaját tépjük fel aznap reggel, vagy a Fordét. Azért az autóét, amivel feliratkoztam a konvojban részt vevők listájára, és amit potyára raktunk össze előző délután, ha otthon hagyjuk. Döntöttem, pumpáltunk kettőt a gázon, röffentettük a kétezres Pinto motort, és már indultunk is a Keresztúri és Kerepesi út sarkán található Meki elé, ahol a környékbeliek tartottak gyülekezőt. Még két Mk1 és egy Mk2 bukkant fel mellettünk a parkolóban, Réka szépséges háromajtósa azonban már otthon megmakacsolta magát, és a konvojozás helyett inkább némi pihenést tervezett be a szombati napra.
© Buran
Kis csapatunk rögtön az első lámpánál kettészakadt, de végül megérkeztünk az össznépi találkozóhelyre, a budaörsi Auchan parkolójába. Caprik, Taunusok, mutatóba egy-két Escort, no meg a Sierrák. Nem vagyok fordos, talán soha nem is leszek, nem márkahűségből vagy típusbuzériából vettem a Sierrát. De amikor végignéztem a sok hasonszőrűn, nem titkoltan némi melegség járta át egyébként teljesen hetero testemet. Ki látott már ilyen népes Sentra-szekciót bármelyik kiállításon?
Igen, végre nem vagyok egyedül!
Folytatása következik.
