Szép volt a nyár, hét ágra sütött a nap, nem győztük tekergetni az ablakot a hitelre vásárolt Ignisben, szorgosan gombolgattuk kifele az inget verejtékező felsőtestünkön, a vállalkozó kedvűek talán még a sliccükön is hagytak maguknak némi extra szellőztetést. A dobozos Carte d'Or és a nagymama hideg gyümölcslevese pedig, bár nagyon igyekeztek, mégsem tudták elnyomni azt a rossz szájízt, amit néhány élmény maga után hagyott. Néphülyítés, naplopás és piaszag, amíg a szem ellát...
Az embernek igazából elég diákmunkát vállalnia egy hivatalban, hogy csuda dolgokat lásson. Néhány szobával arrébb egy kolléganő kesereg a rengeteg munkán, de nem lehet nem észrevenni, hogy az érintőképernyőn hamarosan lejár a Szókereső visszaszámlálója – korántsem először aznap. A munka egyébként valóban sok, persze ahogyan a három perc lejártával sincs meg soha az összes szó, úgy a papír sem akaródzik megfogyatkozni estére.
Egy másik szobában épp áll a bál; a nagysasszony, aki az imént még munkaköri leírásának megfelelően, asztalra tett lábbal a táblagépén olvasgatott, most újabb adag munkát kap. Szellemi kiművelésének ily galád módon való akadályozása joggal gerjeszti éktelen haragra, az igazat megvallva nem is fűlik ehhez a munkának nevezett izéhez a foga, felháborodásának pedig mint mindig, most is hangot ad. Csitítani felesleges, csak olajat löttyintünk a tűzre, ha közöljük vele: sajnos megint nem neki van igaza. Valaki mégis megteszi, a jelenet végül kedélyes pakolászással zárul, a hónap dolgozója hazaviharzik, és két hétig a hivatal közelébe se szagol.
A folyosón végigsétálva szinte minden szobából fülsértő zaj zengedez: a rádióban bugyutábbnál bugyutább, közhelyes, semmitmondó szövegeket kísérnek egyszerű, monoton, igénytelen zenével, ráadásul mindent ropogósan friss újdonságként próbálnak az ember torkán letuszkolni. A teljes repertoár természetesen alig egy tucatnyi számra épül, ezeket szorgosan játsszák naponta akár három-négy alkalommal is. A Magna Cum Laude bamba hangú énekesének ajkáról csak úgy ömlik az értéktelen szenny, Varga Viktor úgy énekel csajozásról, mintha lenne épeszű nő, aki legalább bottal megpiszkálná, a mindig ellenszenves Takács Nikolason pedig lassan már nekem is megesik a szívem, és mindössze remélni tudom, hogy az erőltetett vernyogás közepette csak néhány centis féknyomot húzott az alsójára. Aztán jön ByeAlex, és mindezekre rátesz egy jó széles, tehéntrágyás lapáttal, de elégtételt jelent, amikor egy betelefonáló közli: valahányszor őt hallja, lehalkítja a rádiót.
A Suzuki Splash-t vadítóan szexi városi kisautóként beharangozó reklám felett azonban már tényleg semmiképp nem tudok napirendre térni.
A TV-t pedig végképp meghagyom másnak; ami ott folyik, attól lassan a szobanövény is kirohad a sarokban.
Estefelé aztán egy haver inni hív. Mindig jól esik az embernek, ha gondolnak rá, de már önmagában a szóval és az általa hordozott mögöttes tartalommal gondok vannak. Nem is olyan rég egy leányzó közölte velem: aznap rúgták ki, amiért természetesen rajta kívül mindenki felelős volt. De micsoda mázli, épp ott figyel a zsebében nyolcezer forint, ezt feltett szándéka néhány óra leforgása alatt maradéktalanul elinni.
Egy másik alkalommal 15-16 éves tini lányok beszélgetésének lehettem fültanúja. A téma természetesen nem más, mint hogy kit, mikor, mennyire piásan vittek be a rendőrségre. Mintha ez az egész kizárólag a balhékról és a féktelen ivászatról szólna – melyet természetesen többnyire apuci finanszíroz; megdolgozni az eldorbézolt pénzért, az már csak ritkán fordul meg a fejekben.
Mindeközben az üzenőfalakra kikerül egy-egy bebaszunk, oszt iszunk tovább-jellegű büszke sorocska, másnap pedig az ismerősök közt szaporodásnak indulnak az új, néhány órája ismert legjobb, legigazabb barátok, akikre természetesen jóban-rosszban számítani lehet majd.
Valakinél egy alkalommal rá is kérdeztem: meséld már el, mire jó ez? A válasz: jól esik néha kiereszteni a gőzt. Én a magam részéről mocskosul pironkodnék, ha csak így tudnám kiereszteni a gőzt, de az a magam része, ez meg a másé, nem is firtattam hát tovább a dolgot. Néhány nappal később azonban csörgött a telefon. Ez a lányka hívott az éjszaka közepén, és zokogva kért: menjek értük, mert a barátnője annyit piált, hogy járni sem tud. Én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik a hülyébb: az, amelyik nagy nőiesen a sárga földig itta magát, vagy amelyik nem kólintotta idejében fejbe. Valami rendes, mázsás buzogánnyal. Egy biztos: efféle barátok mellett az embernek valóban semmi szüksége ellenségekre, hát még, ha ilyen minőségben önmagára is bátran számíthat.
Mindenesetre azt hiszem, aznap este legalább sikerült kiereszteniük a gőzt. Ilyenkor pedig az ember nyugodtan durmolhatja végig a másnapot: igen, megint összehoztuk. Lesz mit mesélni az unokáknak...
