S hogy mi lett a sorsa e vakítóan világos teremtésnek? Minden alkatrész szó nélkül a helyére nőtt-e a beltérben? Esetleg most jön csak az igazi anyázás?
Így búcsúztam el legutóbb, és bár jó ideje tudom, hogy az arany szívem fog a sírba vinni, most mégis megteszem: lelövöm a poént. Szóval igen, most jött csak az igazi anyázás. Az ordítós, mindenféle jelzőkkel teleszórt fajtából.
Október 31-én kezdtem el összerakni az autót, azonban hamar olyan problémába ütköztem, ami hirtelen megakasztotta a folyamatot, még mielőtt úgy istenigazából elkezdődhetett volna. Mert nekem mindent meg kell kapirgálni, nem nyugszom, látnom kell, mire kerül a burkolat. A jobb hátsó kerékdobom például belülről szépen rügyezett, és miután puszta kézzel öklömnyi lyukat sikerült ütnöm rajta, már nem volt megállás; nekiestem a jobb hátsó sárvédőívnek, a felületinek hitt rozsdásodásból itt is lyuk lett, eltűnt a jobb küszöböm vége, lyukas lett a közepe... Hogy jobban hozzáférjek a hátsó fertályhoz, levettem a lökhárítót, és miután a korábban már gyógyítgatott balos ívnél egy nem oda illő, trehány módon el nem dolgozott lemezzel szétvágtam a kezemet, rögtön kiderült, hogy kedvenc lakatosunk itt is nagyot alkotott: a bal hátsó kerékdobnak azon a részén, amit egyébként gyönyörűen összetaknyolt, csavarhúzóval sikerült lyukat kapirgálnom a rügyező rozsdába, ráadásul a frissiben lakatolt sárvédőív környékén két hónap elteltével már felütötte fejét a korrózió. De nemcsak itt, hanem a belső küszöböknél is rügyezik a kasztni a szép szürkeség alatt – szintén két hónap kellett hozzá. A pontot az i-re mégis a ferdén beépített ülésbak-menet teszi fel. Kókány parasztok kezében az ország, de talán a világ is – nem esett nehezemre sokadjára is levonnom a következtetést: ha igazán jót akarunk, magunknak csináljuk a melót, esetleg zaciba dobjuk a fél vesénket, hogy teljen a tisztességes munkára.
De az élet nem áll meg, az autó darabjai még mindig szanaszerte fetrenegenek a garázsban, sufniban, de még a szobámban is; össze kell pakolni, legfeljebb az első üléseknél nem megyünk tovább – ha addig eljutottunk, ráérünk kitalálni, mi legyen a kasztni további sorsa.
Mindent újraszigszalagoztunk, bekerült a tetőkárpit, a kapaszkodók, a lámpácskák, a tetőablak gumija, alul a barna szigetelő lapokat a sötétkék szőnyeg követte, a műszerfal jobb alsó részéhez csatlakozott a bal is, elfoglalták helyüket a küszöbök és a B-oszlopok takaróelemei, végül méltó helyére került az újabb agymenés, az a három kis kárpitozott lap, amit senki nem lát, de bizony gyárilag ott van a műszerfal alján, takarva a kábeleket és egyéb belsőségeket.
Közben az eső is eleredt, kénytelen voltam hát becuccolni laptoppal, csavarokkal, alkatrészekkel, szerszámokkal, rongyokkal, miegyébbel.
Hónapokkal ezelőtt megfigyeltem egy nem éppen friss képsorokkal hódító reklámvideóban, hogy a váltógombon a számok és az R betű szépen ki vannak húzva fehérrel – nálam viszont nem, itt sötét minden. Köszönhetően azonban annak, hogy úgy raktam össze a belteret, mint valami igazán rossz buzi, és az alátéteket és csavarokat is külön végigsikáltam-törölgettem, természetesen a váltógomb sem maradhatott ki a buliból. Na jó, igazából már a sikálás előtt gyanús volt a dolog, de így is piszkosul tudtam örülni, amikor a letapadt dzsuva alól egyre kevésbé szégyenlősen kezdett kikacsingatni a fehér festék, és végül, láss csodát, tiszta lett a váltógombom.
Itt tartottunk úgy másfél hónappal ezelőtt. Túlerőben lévő rozsdahadsereg elleni küzdelemre próbáltam erőt meríteni egy félig összerakott beltérből, a középpontban néhány törtfehéren derengő karakterrel – és ami azt illeti, láttam is a fényt a lábterem szélén.
Elkezdtünk ötletelni, de nem tűnt egyszerűnek a megoldás. Elküldhetjük mondjuk lakatoshoz az autót, bennük viszont a fentiek után egyáltalán nem bízom. Volt, aki ajánlkozott, de hallani lehetett ezt-azt az úriemberről. Más is vállalta volna, de amikor meglátta a fotókat, rögtön visszahőkölt: ez már nem a szórógittes kategória. Sőt, találtam még egy vállalkozó kedvű úriembert, ő azonban a kérdésemre gondolkodás nélkül rávágta, hogy a lakatosmunka egy év elteltével újra rohadni kezd. Ilyen hozzáállással nem firtattam tovább a dolgot. Voltak persze még lehetőségek a fővárosban és vidéken egyaránt, de mindenképpen olyan emberhez akartam vinni, akiről többen is pozitívan nyilatkoznak, és az elkészült munkáiból is kaphatok ízelítőt, ráadásul jómagam is szerettem volna elsajátítani legalább az elméleti alapokat, hogy ne csak bambán bólogassak, amikor elmagyarázza a mester, mi is fog történni az autóval. Ennél azonban sokkal jobban sürgetett az idő, a hidegek viszont vészesen közeledtek, és attól is féltem, hogy esetleg a zord időre való tekintettel összecsapják a munkát, netán a fényezés nem optimális hőmérsékleten készül, ami aztán rányomhatja a bélyegét az összképre.
Lett volna még egy egészen egyszerű megoldás: átmenetileg megfutamodni a problémák elől, a Sierrát betenni a garázsba, és egész télen elő se venni – a Nissan úgyis kevesebbet fogyaszt, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy üzembiztosabb is. No meg az ő kasztnijának már úgyis mindegy, így is, úgy is csodára lesz szüksége. De pont télen a garázsba száműzni egy hátsókerekes autót?
Végül elhangzott az a bizonyos kulcsmondat, miszerint gányolni mi is tudunk – de még hogyan! Bevásároltam gittből, purhabból, fekete és ezüst spray-ből; a lakk, hígító és egyéb segédeszközök szerencsére már korábbról rendelkezésre álltak itthon. Még egy hősugárzót is vettem, igazi kínai minőséget, gusztustalan illesztésekkel, sorjás peremekkel; meg sem lepődtem, hogy aznap vihettem is vissza cserélni, miután úgy két óra elteltével felmondta a szolgálatot. Szerencsére az új darab már kibírta a hétvégét, és szorgalmasan küzdött a hideggel, elősegítve az anyagok gyorsabb kötését/száradását.
Hogy pontosan mit is műveltünk az autóval, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Legyen elég annyi, hogy a végeredmény nem csúnyább a rozsdánál, ráadásul legalább tudjuk, hogy gányolva lett, és nem utólag kell rájönnünk. Innentől kezdve pedig beszéljenek helyettem az előtte-utána képek!
Következhettek a felnik. Tisztességesen lecsiszolgattam őket, a két kicsit rozsdásat könnyebben és gyorsabban, a két másik kézzel festett förmedvényt pedig egy csöppet nehezebben és hosszabban. Végül kész lett, megkapta a két réteg matt feketét, majd amikor ezek megszáradtak, papírragasztóval körberagasztottam, a közepét újságpapírral letakartam, a peremek két réteg ezüstöt és egy réteg lakkot kaptak, kis idő múlva pedig kibontottuk a csomagokat, és ismét elégedetten csettinthettünk a végeredmény láttán. Arról persze eddig mélyen hallgattam, hogy a kézzel festetteket nem sikerült fémtisztára csiszolni, és miután az első réteg festék bőrösödését a hidegre fogtuk, majd megint lecsiszoltam, és a pince melegében újra lefújva még mindig látható volt rajta némi fényezési hiba (szerencsére már jóval kevesebb mint azelőtt), ezt úgy is hagytuk, tehát a felnik inkább csak messziről mutatnak igazán jól – bár aki a földön fetrengve gúvasztja rá a szemeit, az meg is érdemli a sorsát. Ketten közülük (mármint a felnik közül) a széleknél eresztették kicsit a levegőt, de szerencsére a centírsúlyok ügyes elhelyezésével és túlnyomással a gumit jobban a felni széléhez préselve sikerült ezt orvosolnunk.
Végül a belső tér maradék elemei is a helyükre kerültek, így mostanra teljes az összkép.
Ami még zavart, az a vízhőfokmérőm lustasága volt, az ugyanis borzasztó nehezen akart becsúszni már a középtartomány aljába is, ehhez pedig télen magas fogyasztás és gyenge fűtés társul, úgyhogy én karácsonyra jó időt kértem a Sierrába. Kaptam is egy 88°C-on nyitó Wahler termosztátot, ami rejtélyes módon végül mégsem Wahler lett, de feladatát így is ellátja, a szellőzőrostélyokon pedig dől befelé a meleg levegő.
Martinéknál is hagyott nekem valamit a Jézuska; csuda kincset kaptam, repedésmentes lámpácskát a felső világításpanelembe. Alapos suvickolás után ő is beköltözött méltó helyére, így most teljes fényében ragyoghat a háromlámpás csillár.
Ja, igen... Hogy hogyan került Martinhoz egy efféle ékszer? Hát egy másik, nagy ékszerrel együtt, ugyanis végre őt is sikerült megfertőznöm, és a nagy autónéző körút E30-as BMW-je, Opel Rekordja és kocka Ladája után egy tragikus hirtelenséggel felbukkant Sierra-hirdetés vette el az eszét. Meg persze az enyémet is. 1985-ös, nagylámpás, első szériás Ghia, pont mint az enyém, még a színkód is ugyanaz. Nekem van "fabetétem", lábtérvilágításom és stopperes órám, neki pedig hátsó fejtámlái, színre fújt lökhárítói, computer-vezérelt gyújtása (a karbit már lekötötték a rendszerről), no meg a legfontosabb: tetőablak-buborékja. És igazából mostanra valószínűleg még egy csomó mindene, többek közt borzasztó ütős, ötágú gyári felnijei, új fékjei és folyadékai, keményebb szilentjei, és persze az a halomnyi alkatrésze, amit az autóval kapott, és amiből nekem mazsolázta a fent említett vellanyt is.
Szintén Martin barátomnak köszönhető a felismerés, hogy a kipufogóm irdatlanul lötyög. Illetve csak lötyögött, mert miután szólt, hogy mögöttem kocsikázva elég feltűnő a jelenség, bekukkantottam az autó alá, és valóban: a hátsó ülés alatti gumibakból kicsúszott a kipufogófelfogatás, de visszatettem, így mostanra valóban jobban áll a szénája a csőnek.
A telet most már különösebb zavargások nélkül szeretném kihúzni, utána viszont kezdeni kell valamit a füstölő motorral, a valószínűleg gyalázatos állapotú hátsó szilentekkel, no meg az utastérben tapasztalható zörgést és susogást is mindenképpen meg szeretném szüntetni.
Dolgunk tehát lesz dögivel – a tartós melegek beállta előtt most legfőképp az, hogy az állandó szét- és összerakosgatás után végre egy kicsit élvezzük is munkánk gyümölcsét.
