Beköszöntött a tél, s latyak helyett eleddig leginkább fagyott autókilincsekkel és szállingózó hópihékkel kedveskedett nekünk. Az ember ilyenkor magára vesz kesztyűt, lábtyűt, gyönyörködik a természet ártatlan fehérségében, a mennyei világosságban úszó csendes utcácskákban, a hógolyók és hóemberek keltette gyermeki kacajban, a meghitten pislákoló fényben, mely meleg otthonok félig behúzott függönyein át szűrődik ki ebbe a néhány napra minden bűnét elfeledő, angyali békességgel tündöklő világba...
Meg a kismaci f@szát! Az ember ilyenkor Ladát vesz.
Apám szerint csodagyerek vagyok; kétévesen is annyi eszem volt, mint most. Erre rácáfolni sajnos nem tudok, az viszont biztos, hogy a hülyeségemhez hasonlóan az autóbuzériám sem új keletű: ha hihetünk a korabeli beszámolóknak, az első felismerhető rajzomon szereplő kerekes háromszögbe sem volt nehéz beleképzelni a guruló járművet (bár azt hiszem, ez inkább tükrözi a szülői fantázia zsenialitását, semmint az enyémet). Ha viszont őszinték akarunk lenni, sajnos azt is be kell vallanom, hogy sokkal közelebb azóta sem kerültem az igazsághoz. Ha netán autót rajzolok, annak már valamivel komplexebb formát is képes vagyok megálmodni, ha pedig beszabadulok egy-egy valódi példányba, elérem és meg is tudom különböztetni a pedálokat; Ari Vatanen viszont nagyon távolról néz le rám a Pikes Peak csúcsáról.
Ez persze nem tántoríthatott el bennünket, a jogosítvány a zsebünkben pedig elfuserált próbálkozások sorát hozta magával. A család akkoriban leginkább hétvégi utazóautójának használt – és így többnyire otthon álló – tizenéves 900-as Saabjával settenkedtünk ki a közeli placcra, amikor leesett a hó. Furfangosak voltunk, szegény anyám aznap este hideg vízben mosogatott, mert a meleget vödörszám hordtuk ki az udvarra, ahol a havat lötyköltük fel vele, hogy még véletlenül se látszódjanak a friss keréknyomok.
Állhatatos munkánk eredményeképpen a család távollétében észrevétlenül lopakodhattunk ki a reptérre, ahol viszont már akkor is éreztük, hogy ez a kézifékrángatás valahogy nem az igazi, így a tőlünk megszokott bunkó módon átkunyeráltuk magunkat abba az ezerötös Zsiguliba, amelynek kilinccsel előre vett kanyarjait már kívülről is nagyobb élvezet volt nézni, mint a fűtött ülések melegében blokkolni az egyébként kiváló svéd hátsó kerekeit.
Szerencsére emberünkre leltünk a ladás srácban, és bár a fixre zárt oldalablakot lehúzni nem tudta, meglehetősen közvetlen fickó benyomását keltette, amint ordibálva invitált minket, a gombnyomásra eltűnő elektromos ablak nyílásán át kuksoló kis surmókat. Sőt, a srác olyannyira lelkes volt, hogy nemsokára már a hátsó ablakon lógott ki, miközben visítva örült a látványnak, és az sem zavarta, hogy az én efféle műszerek iránt érzéketlen lábaim háromszor is lefulladásba kergették az előttünk dübörgő orosz bestiát.
Rövidke kalandunk után gyorsan meg is állapítottam, és jó mélyen eltettem magamban: a Lada jó, a ladások jó fejek. Öreg hiba néhány perc után ennyire messzemenő következtetéseket levonni, szerencsére ez azonban azok közül való, amelyek az idő múlásával mind erősebb lábakra képesek állni.
Nekünk viszont ébredni kellett, és rájönni, hogy bár a ladások jó fejek, mi rohadtul nem vagyunk, és egy darabig bizony még nem is leszünk ladások.
Főztünk hát azzal, amink volt, és próbálkoztunk tovább az elöl hajtott kerekekkel. Próbálkozásaink során pedig eljutottunk hozzá… akit úgy hívnak: tálcásdrift.
Hogy megértsük, ki is volt ő, egy kicsit előrébb kell ugranunk az időben, arra a pontra, amikor is szolgálatai szükségtelenné váltak, én pedig több-kevesebb sikerrel igyekeztem még ebből is legalább egy-két liternyi nafta árát kicsiholni.
Mad Max, Brian O'Conner, Jensen Ames... Lehetsz bármelyikük, többé nem akadály, hogy elöl kapar az Astra, vagy nincs kardán a Civic-ben! Nincs több irigy pillantás 3-as BMW-kre, Omegákra, Ezeröcsikre!
Legyen tiéd a hátsókerék-fíling gombokért, kopott gumik nélkül!Amit adok:
2 db igényesen flexelt, oldaltartásos műanyag sörösrekesz
2 db kissé viseltes, de a jövendő megpróbáltatások elébe emelt fővel néző fém tálca
2 db közepesen (el)használt műanyag alátét
2 db épp csak kipróbált műanyag alátét
2 db nullkilométeres műanyag alátétEgy kis ízelítő mások "munkásságából":
egyszer
kétszer
háromszor
négyszer
Hát ő volna a tálcásdrift. Nem szép, nem elegáns, és nem is 100%-os megoldás, mégis talán a legelfogadhatóbb azok számára, akik arra kényszerültek, hogy a kormányzott kereket hajtsák, ne pedig a hajtott kerékkel kormányozzanak.
Sajnos ennél a módszernél a Saab kelletlen kéziféke és a reptér betondarabjai közt helyenként túl nagyra nőtt szintkülönbség akadályozta némiképp a felhőtlen szórakozást, de azért így is sikerült összehoznunk egy-két értékelhető hátsókerék-immitációt.
Időközben azonban diákmunkával sikerült szert tennem némi sastojásra, no meg korábban sem voltam az a minden hétvégén tízezreket eldorbézoló típus, így mindig tarthattam minimális összeget a párnámba varrva. Milliomossá természetesen a diákmunka sem tett, de azért ahhoz elég bátorságot adott, hogy többször pedzegessem otthon, ugyan, hadd kapjam meg végre az öreg Nissan kulcsait, hiszen van pénz, fenn tudom tartani, de miután többször is visszapattantam, kapisgálni kezdtem, hogy az ölembe hulló autóra még várnom kell egy darabig. Természetesen csak magamat hibáztathattam érte: nem volt otthon jó hírem, valahányszor megkaparintottam az autót, igyekeztem a legtöbbet kihozni a nagy alkalomból, nem vagyok rá büszke, de volt, hogy egészen a Check Engine lámpa felvillantásáig sikerült tépnem szegény jószág idegeit.
És akkor, valahol karácsony táján olyat láttam, amit akkor nem szabadott volna, mégis áldom a napot, amikor leültem és megnéztem az eredeti, 1969-es Olasz melót.
Bár maga a film is megér egy misét, a mi szempontunkból most az első három perc a lényeges. Főszerepben Rossano Brazzi, az Alpok, no meg a Miura.
Ínyemre való volt a dolog: a csávó az élet császára, gyűri maga alá a szerpentint a Miura volánja mögött, a saját kis világában, ahol ő az úr, és mindebből mit sem von le az, hogy néhány perccel később már ő is, a Miura is cafatokban hever az alagútban.
Az persze viszonylag hamar realizálódott bennem, hogy Miurám még röpke harminc-negyven évig biztosan nem lesz, de végérvényesen eldöntöttem, hogy kell egy autó. Miután otthon még mindig folyton elhajtottak, ha ilyen irányú vágyaimat netán az orruk alá mertem dörgölni, úgy éreztem, nincs szükségem újabb negatív válaszra.
Saját kezembe vettem a dolgok irányítását: hátsókerekes autó kell nekem, ebből nem engedek, ha másban nem, legalább ebben hasonlítson arra a nyavalyás Miurára.
Hosszú hónapok körültekintő és állhatatos kutatómunkája következett: népítélet-olvasás, kérdezősködés, hahu-túrás, kereskedőjárás, próbautak tucatjai, korabeli szakkönyvek… Na ja, Micimackó meg várja ki a sorát a méhész-telepen.
Nekem autó kellett, nem fél év, nem is egy hónap múlva; lehetőleg már tegnap. Meg akartam tanulni, hogy ha indul, hogyan terelgessem, ha pedig nem indul, hogyan bírjam működésre. No meg persze vonzott a nagy szabadság ígérete, hogy oda megyek, akkor és azzal, ahová, amikor és akivel én akarok.
Hogy szükségem volt-e rá? Hogyne! Mint egyszeri stylistnak a csipkés tangára. Ez nem szükség, kérem. Ez valami más.
Vágy olyasvalami iránt, ami másoknak csak eszköz. Hóbort, amiből remélhetőleg sosem növünk ki.
Folytatása következik…
