Szűklátókörűségem enyhítése érdekében kikacsintottam egy kicsit, Motorolák és Sonyk közt végre felmarkoltam egy HTC-t is, lássuk, mire jutottam vele.
Hát így felmarkolva először is arra, hogy jó kézben tartani. No, nem az én inkább 4 collra méretezett kezemben, bár igazából nekem se voltak különösebb gondjaim vele. Nem mondom, egy kicsit féltem, hogy a Motorola RAZR után újabb készülék ugrik ki a tenyeremből, de erre szerencsére nem került sor (különben is, azt csak mellétettem a zsebemnek). Az elképesztően lapos, lekerekített élekkel és sarkokkal rendelkező készülékházat mindenesetre biztosan jobb kézben tartani, mint a markáns élekből építkező Xperia P-t.
Az illesztések jobbak, bár tökéletesnek megint nem mondanám őket; nálam az alsó fedél az egyik oldalon határozottan nagyobb hézaggal illeszkedett, mint a másikon.
Az itt használt anyagok némi előrelépést mutatnak, mind ránézésre, mind pedig tapintásra kellemesek, ízlésesek, bár hozzá kell tenni, hogy amint azt a Sonynál az alsó kupak esetében láttuk, úgy itt is jelen van a lötyögés, csak épp a One S-nél a SIM kártya nyílását takaró műanyag a kritikus pont a hátlap tetején, ahová mellesleg furfangos módon elrejtették az antennákat. Tehát ha ne adj isten facebook-troll barátunk kezébe adnánk a készüléket, előtte csak annyit kell tennünk, hogy lekapjuk a fedelet, és hopp, volt WiFi, nincs WiFi, megmentettük az üzenőfalunkat a „homár vagyok” típusú posztoktól.
A helyén lévő fedéllel egyébként a WiFi disznó mód erős, ahol az Atrix el-eldobálja az egyes erősségű jelet, ott az S gyakran gond nélkül tartja a két-három rubrikát. Egészen addig, amíg el nem forgatjuk a gépet, és a hátlap két végén meg nem támasztjuk a kezünkkel. Ilyenkor ugyanis letakarjuk az antennákat rejtő kis fedelet, és az addig közepes jelerősségű WiFi kapcsolatunk hirtelen akár meg is szakadhat.
Határozottan hülye ötlet volt továbbá a süllyesztett előlapi kamera, ami így könnyen gyűjti a szöszöket – ezek pedig, mint tudjuk, előszeretettel telepszenek meg az ember zsebében.
Újabb szálka a szememben, hogy egy Sense szintű rendszerbe nem tudnak belepakolni egy nyamvadt fájlkezelőt, bár az is igaz, hogy ez itt annyira nem fáj, mint mondjuk az Xperia arc esetén, ahol ha a frissibe megkaparintott telefonba betoltam a minden földi jóval megpakolt microSD kártyát, addig nem tudtam mit kezdeni vele, amíg netközelbe nem kerültem. A HTC ugyanis egy huszárvágással megoldotta a problémát: nincs microSD kártya. Kapunk egy számomra jelképes, sokaknak azonban bőségesen elegendő méretű belső tárhelyet; van 10 gigabájtunk az apróságoknak, és ezzel kifújt. Ha több kell, csatlakoztathatunk pendrive-ot az USB OTG révén, vagy használhatunk felhő alapú szolgáltatásokat. (Nálam ez volt a legnagyobb bibi: nincs mobilnetem, felhő tehát kilőve, egy pendrive-ot meg mégse szeretnék állandóan ott lógatni a microUSB-n.)
A tempó viszont kárpótol. Mert a One S gyors. Nagyon. Feleslegesen tépném a számat, eddig abban a hiszemben éltem, hogy a vizuális szempontból meglehetősen fapados rendszerrel bíró Atrix gördülékenyen működik, ez a fogalom azonban új értelmet nyert, amikor a két készüléket egymás mellé téve az Atrix hirtelen kis túlzással Babettává alacsonyodott, a One S pedig Golden Arrow-vá lépett elő. (Bár hozzá kell tenni, hogy valójában kétféle One S létezik, egy S3-as Snapdragonnal szerelt Z560e, és egy jóval gyorsabb és újabb fejlesztésű S4-es verzió – nekem ez utóbbihoz volt szerencsém.) A gép sebessége tényleg magáért beszél, arra bökünk, amire csak akarunk: játékok, web-böngészés, nagyméretű pdf fájlok… Bármi is legyen terítéken, a One S ilyenkor Barney Stinson-módba vált; csendben elmormol egy „Challenge accepted!”-et, de mire a végére érne, már teljesítette is a feladatot.
Továbbá az a helyzet, hogy a Sense jó. Nem használtam még HTC-t, Samsungot vagy LG-t, a Motorola és a Sony pedig nem szokott olyan mélyen beletúrni a kezelőfelületbe, így eddig gond nélkül megvoltam a milliónyi előtelepített widget nélkül. Ráadásul ha nagy ritkán mégis a kezembe került a tajvani gyártó egy-egy készüléke, úgy éreztem, hogy a Sense visszafogja a rendszer sebességét, ezzel pedig legalább annyit vesz el a felhasználó élményből, amennyit a másik oldalon a testreszabhatósággal ad. Viszont azt kell mondanom, hogy megtértem, a dolognak van létjogosultsága, szép, kiforrott, kifinomult, megfelelően testre szabható, órából például kapásból tizennyolcat kapunk. Az átalakítások a beállítások alatt is tetten érhetőek, az egyes menüpontok és opciók más logika alapján vannak rendezve, mint ahogyan azt a nagytestvér megálmodta. Ez némi megszokást igényel attól, aki előtte nem találkozott hasonlóval, de ha túl vagyunk az ismerkedés rövid időszakán, ugyanolyan természetességgel találunk meg itt is bármit, ahogyan máshol. Ráadásul az egész rendszer telis-tele van olyan apró finomságokkal, kiegészítő beállításokkal, amiket feleslegesen sorolnék; ezt látni kell és használni, közben pedig hagyni, hogy lenyűgözzön a minden részletre kiterjedő aprólékos figyelmesség, amely a szoftvert méltán teszi a tökéletesek közt is hírhedten tökéletessé.
Ezt a fajta felhasználói élményt pedig a kijelzőnek sem áll szándékában elrontani, az 540x960 képpontos Super AMOLED megjelenítőn a fekete tényleg fekete, de alapjában véve is elmondható, hogy a sötét sötétebb, a világos világosabb, és a fényerő is elég tág keretek közt állítható ahhoz, hogy a sötét padban puskázást éppúgy támogassa, mint a fényárban való lubickolást.
A hangminőségre sem lehet panasz, a hátlapon is büszkén hirdetett beats audio megteszi hatását, bár ezt mások nyilván jobban érzékelik, mint én a szivacsos Motorola fülesen.
A kamera nem is a képminősége miatt érdemel említést, mert bár sok panasz arra sem lehet, ami valóban nagyot üt, az a kamera szoftverre is kiterjedő elképesztő részletesség. Van itt minden, kapcsolgatható a képstabilizáció és a sztereó hangfelvétel, expozíciót, kontrasztot, telítettséget, élességet, fehéregyensúlyt és ISO-t állíthatunk, a makró, panoráma és HDR mód mellé pedig kapunk még lassított felvételt és különböző hasznos és haszontalan, de mindenképp jópofa effekteket. Állóképeket egyébként maximum 8 megapixeles (3264x2448 pixeles) felbontásban készíthetünk (választhatunk 16:9-es és 4:3-as képarány közül is), videónál pedig a FullHD a maximális felbontás, bár az alapbeállítást bölcsen 720p-re tette a gyártó, bőven elég ez is, ráadásul elkészült filmjeink így kevesebb helyet is foglalnak maguknak a belső tárhelyből.
Felül a One S, alul az Atrix képe
(elnézést kérek, a tojásaim kissé elcsúsztak a helyükről, de hát ez a legjobb családban is megesik)
Felül egy normál, középen egy HDR fotó a One S-től, alul pedig az Atrix képe
Illenék még pár szót szólni az akkuról, álljon hát itt egy nyúzósabb nap eredménye: három és fél óra aktív gyötrést volt képes kiállni, ennyi ideig volt bekapcsolva a WiFi és a kijelző is (utóbbi vitte magával az amperek 67 százalékát), internet, játékok, mindenféle céltalan nyomkodások tették ki az idő nagy részét, no meg nagyjából háromnegyed órányi zenehallgatás. Ezek adtak ki végül egy 7 óra 10 perces teljes üzemidőt, ami kevés, mert egy nap messze nem annyiból áll, de ha arra gondolunk, hogy a készülék lényegében teszt üzemmódban működött, boldog-boldogtalan végigtapicskolta, akkor - ha kiemelkedőnek még mindig nem mondhatjuk - egy átlagos jelzőt már nyugodtan rásüthetünk az üzemidőre.
Nem értem én ezt az egészet. Ott volt a szép és erős Xperia P, amely gagyi illesztéseivel, lötyögő műanyag kupakjával és bővíthetetlen memóriájával rettentő hatásosan győzött meg arról, hogy ez nekem semmiképpen sem kell.
Most pedig itt ez a HTC, ahol az illesztési hézag, a lötyögés és a még a Sonyénál is kisebb méretű tárhely ellenére még mindig le tud nyűgözni a készülékház tapintása, a kijelző színei és a rendszer gördülékenysége. Nem tudok másra gondolni, minthogy a HTC mindenre kiterjedő figyelmessége mellett utolsó aprócska adujával láncolt magához: az ő kijelzőjén még az ujjam is valahogy könnyebben csúszik (nem vicc, mások is megjegyezték). Ezt a tulajdonságot pedig mi, férfiak nagyra tudjuk értékelni. Igen, ez lesz. Biztosan.
