Előző szösszenetemben beszámoltam arról, milyen csalódást okozott az Xperia arc S a maga külső-belső nyűgjeivel. Majd adtam a márkának még egy esélyt, lássuk, változtatott-e valamin az Xperia P!
Hogy miért került hozzám a P, annak egészen egyszerű oka volt: imádtam képeken, tetszett, hogy fém, tetszett a dizájn, tudtam, hogy szép a kijelzője, hogy jó a zenei élmény… Azt vártam tőle, amit régóta kaptam ilyen cucctól: hogy kilóra megvegyen, hogy azon kapjam magam, hogy bár semmi dolgom vele, mégis ott van a kezemben, és tátott szájjal tapizom.
Aztán hónapokig ültem a cikken, és azt kérdeztem magamtól: most erről tényleg írni kéne? Nem volna-e elég, ha csendben elmormognám: rendben, legyőztél, Xperia P. De nem, te most kapni fogsz tőlem. Hideget is, meleget is, és igyekszem mindezt olyan arányban rád zúdítani, hogy a végén épp olyan legyen, mint te magad: ellentmondásokkal teli, fagyosan forró.
Kezdetben mégis bizalommal közelítünk hozzá, hiszen a 4 collon 540x960 pixelt felvonultató, valóban szép és magas fényerejű kijelző és a fém ház párosa eleve egy minőségi, jól használható készüléket ígér. Egészen addig, amíg meg nem tudjuk, hogy a fekete készülékekről leválik a festés, az alsó műanyag kupak idővel lötyögni kezd, a felette található, átlátszó műanyag sávon pedig nem mutatnak jól a karcok (ez különösen annak fényében fáj, hogy mégis baromi könnyen szaporodnak rajta). Ráadásul a nálam járt, egyébként teljesen újszerű készüléken a felső fém, és az alsó műanyag kupak egyaránt csálén állt, ez mondjuk azért érdekes, mert a hasonló hibákat lassan a kínaiak is igyekeznek kinőni... És amit azóta sem értek: banyek, ezek a gyárban nem veszik a fülükhöz a telefont? Mert akkor baromi hamar leesne nekik, hogy ezekkel a markáns sarkokkal az embernek már alig marad dolga az SZTK-ban: kiszúrni, felszúrni, mindent tud a fülünkkel, kényelmesen hozzásimulni viszont valahogy sehogy se.
Pedig a gombok és csatlakozók nagyon jó érzékkel kerültek elhelyezésre, a jobb oldalon külön érdemes üdvözölni a kamera billentyűt, amit mostanában divattá vált elhagyni, holott szerény véleményem szerint jóval többet hozhat a felhasználói élményen, mint amennyit a gyártó nyer az elhagyásával.
És ha már a kameránál tartunk, nosza, az egyéb szoftveres huncutságok taglalása előtt lőjünk pár képet!
Ezzel pedig megint kényes ponthoz érkeztünk. Sonyéknál ugyanis jól bevált szokás mindenféle Exmorokkal és nagyobbnál nagyobb megapixel-számokkal dobálózni, a vásárlók körében pedig szokás bedőlni neki, és elhinni, hogy ettől majd a mi Sony mobilunk agyba-főbe gyepálja a szomszéd tükrös gépét. Van egy rossz hírem: nem fogja. Az Xperia S képalkotási képességeiről olvashattunk már a nagy mobilarénás összehasonlító tesztben, és bizony messze nem tartozott az élmezőnybe a készülék. A P viszont rettentő meggyőzően képes előadni magát: tucatnyi funkció és beállítás közt kotorhatunk, a fókusz gyors, a képek pedig annyira jól mutatnak a 4 collos kijelzőn, hogy elhatároztam, végzek egy kis összehasonlítást az itthon fellelhető fotós cuccokkal. Főellenség a Motorola Atrix lett, etalon pedig a Panasonic TZ10.
Fentől le: Xperia P, Motorola Atrix Panasonic TZ10
A konklúzió röviden: az Atrixnak egészen kicsi a látószöge (igen, távolabbról fotóztam vele), és a saját kijelzőjén szemlélve az elkészült képeket, biztosra vesszük a P győzelmét. A monitor viszont nem hazudik, a P képe fakóbb, életlenebb, az Atrix fotóin a fekete feketébb... csak közben miért lila?! Viszont a Motorola az itt-ott beszűrődő fényt is jobban kezeli, no meg mintha a képstabilizálás is jobban működne a fotós képességeit egyébként egyáltalán nem reklámozó készüléken… Persze nincs mese, a makró teszten csúnyán elvérzett az Atrix, ugyanis olyan fátyol borult a képre, hogy az bármelyik esküvőn megállná a helyét. A TZ10-től pedig mindkettő megkapja a magáét, de a dolognak ez a része eddig sem volt kérdés.
Hölgyeim és uraim! Eredményt hirdetünk: mindhárom készülék dobogós helyen végzett!
Fentről le: Xperia P, Motorola Atrix, Panasonic TZ10
A Sony (Ericsson) mobilokat még valamiben hagyományosan jónak tartják, ez pedig nem más, mint a zenei élmény. Valóban, a készülékhez gyárilag mellékelt agybadugós füles több mint korrekt, ha itt is megpróbáljuk az Atrixhoz hasonlítani a végeredményt, akkor megállapíthatjuk, hogy a Sony egyazon beállítások mellett leheletnyivel ugyan, de vérszegényebb, ám tisztább hangzást produkál.
A külső hangszóróknál érdekes helyzet alakult ki, ugyanis ez már nem az a Motorola, és nem is az a Sony. Tehát a Motorola nem bömböl már úgy, mint azt a Milestone és a DEFY tette, a Sony pedig végre nem csak gumiszobában hallható. Hangyapöcsnyivel azért még mindig a Motorola vezet, az erőteljesebb, teltebb hangzás itt határozottan előny, a japánok viszont az ügyesen a készülék oldalára biggyesztett, és így asztalra téve sem torzító hangszóróval egyenlítenek.
Néhány szót a vibramotor is érdemel, ugyanis egészen finoman zizzen a telefon a kezünkben, ez jó. Aztán betesszük a zsebünkbe, és rájövünk, hogy a finomságnak ára van: készüljünk fel rá, hogy nem mindig fogjuk megérezni, ha keresnek minket.
A kétmagos, magonként 1 GHz-en ketyegő ST-Ericsson NovaThor U8500 processzor, a Mali 400-as GPU és az 1 GB-nyi RAM szépen viszi a hátán a 4.0-s Androidot, a rendszer gyorsan feláll, szépen, gördülékenyen működik, bár ha nekiállunk komolyabban használni, azért nem kell sokat várnunk egy-egy szaggatásra a menüben, de ez elvégre Android sajátosság (volt/lesz a 4.1-ig).
Rögtönzött sebességtesztünk alkalmával a Real Racing 2 viszonylag gyors betöltés után meggyőzően szépen futott, ráadásul a burkolat hőmérséklete sem vált zavaróvá, ez ismét egy jó pont.
Maga a menü egyébként Sonyéktól megszokottan stílusos, letisztult, szépen animált, plusz funkciókkal nincs eleresztve, ezért viszont én nem kötök bele a gyártóba, és nem is lovagolok oldalakon keresztül a témán, Android fut a gépen, használjuk hát a Play-t!
Gépre csatlakoztatva azonban rájövünk, hogy a P nem képes sima adattároló módban csatlakozni, helyette kapunk egy MTP kapcsolatot, ez nálam annyiban nyilvánult meg, hogy nem cserélhető lemeznek hívták a készüléket, és az ikonok egyenként rajzolódtak ki (és igen, a fájlátvitel sebességében is tetten érhető volt ez a ”sietség”). Igaz, hogy ezzel egy időben a telefon is képes a rajta tárolt fájlok között kotorni, de valahogy ez nem tud meghatni.
De végül is igazuk van, a microSD-vel való bővíthetőség hiány mellett már valóban eltörpül a tény, hogy az adatátvitel nem a leggyorsabbak közül való... Bár rövid közvélemény-kutatásom alapján a legtöbben beérnék a P 11 GB-nyi háttértárával, azért a digitális albumok, Full HD videók, gigabájtos mobil játékok és offline navigációk korában egyáltalán nem nehéz ekkora tárhelyet megtölteni. Ennek az árkategóriának pedig már nem a kompromisszumokról kéne szólnia, nem szeretnék minden reggel zenét válogatni aznapra, de még csak azon sem fogok agyalni, hogy vajon a játékoknak vagy a videóknak kéne-e külső meghajtóról indulni (mert igen, ilyenre is volna lehetőség, a készülék tudja az USB OTG-t).
Apró figyelmesség a Sonytól, hogy minden vásárlójának 25 GB-os online tárhelyet biztosít. Igen, még azoknak is, akiknek nincs mobilnetje, annak is, akinek 500 MB havi adatforgalmat foglal magában az előfizetése, és annak is, akinek alacsony a sávszélessége. Gratulálok.
És még mindig nem értek semmit. Olyan ez az egész, mintha a kínaiak nagy gurításként Audit akarnának gyártani. Látják, érzik ők, hogy milyennek kéne lennie, el is készítik, nyomokban luxusautót is tartalmaz a végtermék, de valami nem stimmel. Szépen jár a motor, mégsem húz annyira, mint a négykettes, kényelmes a bőrülés, de a szaga, meg ez a nyiszogás... Nem baj, fiúk, megcsináltuk, ha a törésteszten megkapjuk a két csillagot, mehet gyártásba.
A gond csak annyi, hogy kínaiak helyett itt arról a Sonyról beszélünk, amelytől ennek a filozófiának nagyon távol kéne állnia...
