A bevallottan hatásvadász cím persze hordoz magában némi barokkos túlzást, ugyanis a kisfilm január hatodikára elkészült – sőt, valójában egy kicsivel előbb is, de karácsonyi videót vízkereszt napján közzétenni még mindig kevésbé elvetélt ötlet, mint előtte bármely januári napon. Ha igazán szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor persze a karácsonyi képzavart illetően is moroghatunk egy csöppet, hisz nálunk a nagypocakú jó két héttel korábban jön, mint a tengerentúlon, de végül is a konfettizáporral kísért merrikrisszmászolás elmaradt, így ezen is felesleges hőbörögni. Csapjunk is inkább a közepébe; hölgyeim és uraim, ismerkedjenek meg a Mikulás legsötétebb titkával! Íme:
Aki pedig a hogyan készült mesére is kíváncsi, ne tétovázzon, kattintson tovább!
Rögtön az elején köszönetet kell mondanom a Karda Ruhaszalonnak – külső segítség ugyanis kizárólag egyetemi csoporttársam részéről érkezett, mégpedig a buggyos mikulásruha személyében. Neki nem kell, mert csak mikulás-motorozáskor kerül elő, én pedig biztosítottam, hogy a legközelebb esedékes kiruccanásig mindenképpen visszaszolgáltatom a hacukát, úgyhogy megkaptam, használjam belátásom szerint.
Az első akadály letudva, most jön a neheze. December 23-ról 24-re virradó éjszaka kaptam észhez, izzítottam a Sierrát, és indultam a harcba. Vészforgatókönyv szerint, improvizálva ügyködtem, ugyanis a nagy durranás, hóval, rénszarvasokkal és hülyegyerekekkel hó és érdeklődés hiányában valahogy elmaradt. Egyedül voltam, hidegem volt, meg egy Sierrám új termosztáttal, videó rögzítésre pedig egyedül egy immáron hároméves konstrukciójú telefon, a Motorola néhai nagy dobása, az Atrix 4G – csúnyábbik nevén MB860 – állt rendelkezésemre. Adva volt tehát másodpercenként 30 képkocka, 1280x720 pixeles felbontáson, mindenféle képstabilizátoros-csodaérzékelős humbug nélkül. A telefonnak egy nagy előnye mégis van a legtöbb fényképezőgéppel szemben: nem kell kivenni az akkut a töltéséhez. Ami pedig nagy szerencse annak fényében, hogy a LED vakuval támogatott videózás valószínűleg nagyjából fél óra alatt nullára szlopálta volna az egyébként tekintélyesnek mondható, 1930 mAh-s egységet. Szerencsére a ThinkPad X230-ban viszont hatcellás akku biztosítja a nyugodalmas használat esetén akár bő tíz órára is elegendő delejt, így kettejük házasságából hamar megszületett az egész estés videó-felvételre alkalmas eszköz.
Önmagában ez persze semmit sem ér; valahogyan rögzíteni is kell a telefont. Ebben egy Nokia CR-115 autós tartó sietett segítségemre. Valamiért szeretem ezt a típust; egyszerű, masszív, minőségi, mégis olcsó, és tökéletesen teszi a dolgát. Miután az előző darabnak életem első – és remélhetőleg utolsó – Bëlga koncertje alatt egy üres benzinkanna, egy póló, egy rövidnadrág és a Diesel keretes messzinéző szemüvegem társaságában lába kélt a Nissanból, tisztességes olcsójános módjára körbenéztem bár a Vatera kínai kütyü szekciójában, de végül ismét a jól bevált Nokia tartó mellett döntöttem.
Ezzel tehát a telefon rögzítése megoldva; néha persze ki kellett másznom lencsét törölgetni, és olykor mintha a fagypont körüli hőmérsékletben való megszellőztetést is zokon vette volna egy csöppet a hardver, de összességében hozta az elvárhatót.
Nemcsak az autón kellett azonban rögzíteni a kamerát; a külső felvételek készítésekor szerencsétlenkedtem mindennel. Az első másodpercekben látható ajtócsukáskor kézből próbáltam kitartani a telefont, ez úgy tizenhatodjára sikerült is. Amikor átmentem fölötte, akkor épp a kis Berner szerszámos készleten támasztottam ki, a magasabbról történő videózás pedig egy szék és tetszőleges számú gépész szakkönyv összeszíjazásának köszönhetően jöhetett létre – most persze gonoszul megjegyezhetnénk, hogy végre valami hasznukat is vettem, de ez sajnos nem a könyvekre vetne rossz fényt.
Ennek az egésznek persze az lett a vége, hogy karácsony napján a videóval sehol sem tartottam, cserébe az éjszakázás kifárasztott és megfagyasztott, én viszont fáradtan és taknyosan is újabb felvételeket akartam, melyekre a szokásos karácsonyi családlátogatások miatt napokat kellett várnom.
Miközben a nagyi karácsonyfájáról lelógó üres szaloncukor-csomagolásokat úgy hajtogattuk vissza, hogy telinek tűnjenek, és valaki gyanútlanul rájuk markolva konstatálhassa, hogy ebből bizony ő már nem eszik, azon is volt időm gondolkodni, hogy következő alkalommal milyen cumóval vágjak bele az éjszakába. Mert legyünk őszinték: ez a székes-könyves megoldás még egy újévi mikulástól is nagyon bazári.
Kedvenc nagypocakúnk nekiállt hát gányolni, így lett a földhözragadt felvételekhez egy Zsiguli oldalablaka, kétoldalú ragasztós telefonrögzítéssel, mellé pedig egy agyonragasztgatott fotóállványa, szintén telefon-barát kialakítással.
A felszerelés megvolt, kellett még néhány jól belátható jobbos kanyart keresnem, ahol elsőbbséget nemcsak azért nem kell adnom, mert én jövök a főútról, hanem mert éjnek évadján rajtam kívül nem sok hülye keveredik még arra autóval – ha meg mégis, hát sötét van, a fényekből még a vak is messziről látja, hogy itt nem illendő a gázra rúgni.
A csapatós részeken ezzel túl is voltunk, kellett még pár gyorsítható felvétel innen-onnan, majd újabb két éjszakára kimentem még riszálni – ezúttal nem az autó seggét.
Birtokában voltam végre a teljes képi anyagnak, de politikusnak kellett volna születnem, ha nyugodt szívvel akarnám kijelenteni, hogy túl voltam a nehezén.
Zenét kellett választanom, melyek közül a The Hives Tick Tick Boomja a 30 perc vagy annyi se című alkotás kezdő képsorai óta adta magát – ezzel valójában minden pozitív emlékemet össze is foglaltam a filmmel kapcsolatban. A pampampamot pedig egy kedves ifjú hölgy ajánlotta a figyelmembe, hát gondoltam, miért ne.
Megvágtam a zenét, erre illesztettem a videót (a sentrás-lupós rész vagdalásakor rá kellett jönnöm, hogy fordítva lényegében lehetetlen összehozni a dolgot), sorba szedtem, szükség esetén gyorsítottam, századmásodpercre pontosan illesztgettem a jeleneteket, mentettem az empénégyet, barátkoztam az összképpel, szöszöltem még egy kicsit, ismét mentettem, ismét szöszöltem, tekergettem egy csöppet a mobilos felvételek színvilágán, megint mentettem, és újra, és újra, és újra, és újra…
És hogy számomra mi volt ebből az egészből a legemlékezetesebb? Hát a végeredmény, naná… Meg amikor az első éjszaka, fejem fölött a napfénytetőre erősített telefonnal, a fákra aggatott fények közt csigatempóban gurulva egy kerekesszékben lábatlankodó hajléktalan bácsikát a nagy karácsonyi gumicsikorgatós hangulat közepette megsajnálva hazaindultam, teát főztem, szendvicset készítettem (jó vastagon teliszórva kolbásszal, nehogy még szó érje a ház elejét), majd irány vissza, és a saját kedvességemtől meghatódott arccal átnyújtottam neki a csomagot. Az öreg megköszönte, betette a többi közé, majd elmesélte: fáj a lába, azért jött le. Amúgy itt lakik az emeletes házakban.
