Oszt’ az ezüst vellámmal mi van? Joggal merül fel a kérdés, ha már így a nagy lustaságban hosszúra nyújtott nyári szünetnek hirtelen felindulásból rögtön három cikkel vetettem véget. Aztán megint elhallgattam.
Nos, a vénasszonyt ismét gonoszul pucérra vetkőztettem, letéptem róla a textilt, plasztikai sebészhez küldtem, babusgattam, végül annak rendje és módja szerint megerőszakoltam.
Valahol ott fejeztük abba még májusban, hogy egészen Biatorbágyig és Csepelig merészkedtünk együtt, ahol csillogott-villogott a gép és büszke volt a gazda, de azért tudta, hogy itt-ott csilloghatna jobban is.
Május viszont nem tegnap volt, van hát mit pótolnom, vágjunk is bele!
Nem sokkal a biatorbágyi hétvége után levettük az ajtókárpitokat, és a felül felkunkorodott részeket Palmatex-szel visszaragasztottuk. Ezt a melót egyébként kifejezetten nyáron érdemes csinálni, ilyenkor ugyanis a meleg miatt jóval puhább, képlékenyebb az anyag, sokkal könnyebb a helyére igazgatni. Érdemes ezt észben tartani, mert ha bután nyúlunk hozzá, törhet, repedezhet is.
Valami borzasztóan zörgött a bal első ajtómban, leginkább hidegindítás után, alapjáraton; amit tudtunk, megzsíroztunk és meghúztunk a környéken, így a zörgés, ha teljesen nem is szűnt meg, azért határozottan enyhült.
Zavart az is, hogy a jobb első elektromos ablakemelő eléggé fáradtan nyöszörgött, azt ajánlották, kínáljam meg Brunox-szal, de mivel Brunoxom végül nem lett, amit meg itthon találtam, azzal inkább nem ijesztgettem szegényt, ez azóta is olyan, de működik, egyelőre ez elég.
Nem ok nélkül igyekeztem mihamarabb elkészülni az ajtókárpitokkal, ugyanis május 24-én egészen furcsa küldetésen kellett helyt állnia a Sierrának. Épp ültünk a padokban a matek előadásra várva, amikor megcsörrent a telefonom: egy sierrás srác keresett, hogy kölcsön tudnám-e adni az autómat egy legénybúcsúra. Egy ilyen akció elég sok kérdést vet fel, de addig bizonygatták, hogy a vőlegénynek régi álma egy Sierra, ígérgették, hogy vigyáznak az autóra, kezességet vállalnak érte, kölcsönadási szerződést írhatunk, akár ott is lehetek velük, hogy végül belementem – ha a vőlegénynek régi vágya, ám legyen, nem kőből van az én szívem se, hogy megfúrjam csórikám utolsó szép élményeinek egyikét. Egy teljes napig suvickoltam az autót kívül-belül; előtte és utána sem láttam olyan tisztának, mint amikor átadtam a vőlegény barátjának. Papírokat írtunk, az autó átadáskori állapotát fotókkal dokumentáltuk, vázoltam, hogy nincs szervó, se ABS, úgyhogy csak óvatosan, aztán dolgára engedtem a srácot. Délután, amikor érte mentem, már egy nem éppen szomjas társaság fogadott, no meg egy telibehányt visszapillantó tükör, de ez benne volt a pakliban; szerencsére egyéb hányattatásokban nem volt része az autónak, bár a viszonylag kevés megtett kilométer és a szinte üresre szopott tank kombinációja nem feltétlenül gázpedál-simogató vezetési stílusról árulkodtak.
És akkor szünet. Nem bütyköltem semmit, nem lett napról napra jobb az autó, csak állt, néha meg ment. Illetve hazudok, mert a belső térbe fújt levegővel együtt annyi természet ajándéka tolult a bent ülők arcába, hogy nagytakarítást kellett eszközölnünk a ventillátorok környékén. Gellért úrral tetemes mennyiségű törmeléket, kotortunk ki odabentről – azt hiszem, az alábbi előtte-utána képek magukért beszélnek.
Július közepén aztán Dunaújvárosba mentem, és úgy döntöttem, bevállalom az utat a Sierrával. Éjszakába nyúlóan pakolásztam össze a beltér maradékát a neoncső fényénél (hiszen legutóbb a hátsó fertállyal nem sokat foglalkoztunk), de végül minden összeállt, és reggel indulásra készen várt a garázsban egy szép, tiszta autó, valami olyasmi, amibe nagyjából négy hónappal azelőtt beleszerettem. Őszintén szólva féltem az úttól, mert bár azt már tudtam, melyik csavar rögzíti a hangszórórácsot, de hogy az igazán fontos műszaki dolgokkal hogy állunk, nos, arról gőzöm nem volt. Egy nagyra nőtt szatyorban olajoskannát, szerszámokat, emelőt, nyomatékkulcsot, rongyokat és még ki tudja, mi mindent vittem magammal, de szerencsére kiderült, hogy feleslegesen aggódtam: az egyetlen parajelenséget a kezdeti állapothoz képest pozitív irányba elmozduló üzemanyagszint-jelző produkálta, no meg a 90-100 km/h-s sebesség fölött a jobb első ablak aljánál és a zárt napfénytetőnél kissé besüvítő szél zavart még egy kicsit, de hamar megnyugtattam magam: legalább be nem ázik (igazából de, ahhoz viszont rendesen oda kell irányítani a slagot, ilyet meg legfeljebb én csinálok mosásnál, esőn hagyva a probléma nem áll fenn).
Idilli életkép a szellemvárossá lett dunaújvárosi vidámparkból
Geree azonban hamar a segítségemre sietett, íme a diagnózis:
Nem tudom, mennyire süvít be, de ezek az enyémnél is megvannak sajnos. Itt még nem foglalkoztak annyira a menetzaj-szigeteléssel. Mondjuk egy kiszakadt ajtókédergumi miatt is süvíthet, de nekem az az érzésem, hogy az ajtó alján lévő vízkifolyó nyílások alatt keletkező szélzaj jön fel az ajtókárpitok
mögé, valamint a küszöbnél keletkező zajok jönnek fel az A-oszlopba és azokat lehet ilyen erősen hallani, nem az ajtószigetelést. Legalábbis nálam.
A tetőablaknál is az a gond szerintem, hogy az üveget körbevevő gumi elöregedett, kikeményedett és nem fekszik fel körbe a tetőlemez peremére. És onnantól kezdve pedig süvít. Egy újabb autóból való, jó állapotú gumival rendelkező tetőablakra való csere javíthat a helyzeten...
A fentieket leszámítva az öreglány szépen, nyugodtan vitt a gyomrában ide-oda, túl vagyok már az első Sierra-csomagtartóban alvásomon is, de egy hajnali órán a vezetőülésben is sikerült elszenderülnöm – szerencsére már a parkolóban, álló motornál.
Időközben volt egyébként egy Ford majálisunk (június 8-án, a majális…), amire nem sikerült kijutnom, ezt pedig az alábbi videó alapján életem végéig bánhatom majd. Vagy legalábbis a következő majálisig.
De lemaradtam a nyár végi, nagy Tököli buliról is, igaz, arra a hétvégére bombabiztos alibivel készültem. Nem halogathattuk ugyanis tovább a karosszériamunkát; alapvetően az ülésbak példaértékű elporladása mindkét oldalon, no meg egy kis rohadás a belső küszöbökön és a bal hátsó kerékdobon adtak okot arra, hogy ürömi lakatos ismerősünkre bízzuk az autót.
Egy hét elteltével mehettünk is érte, de ami akkor elénk tárult…
Nem adta ki az ívet...
Ilyen állat márpedig nincsen... és tessék, mégis van. Ti mit szólnátok, ha a parkolóba begurulva ez a látvány fogadna? Vérzett a szívem, legbelül őrjöngtem, kifelé persze nem sok látszott belőle, mert még hazafelé is alig jutottam szóhoz.
A bibi ott volt, hogy határozott kérésünk ellenére sem az ismerős lakatos látott neki az ívnek, hanem fiatalabb kollégájára hagyta a munkát. Hát ez lett belőle. Az autót mindenesetre ott hagytuk, a képet pedig háromszor elmentettem, rossz gyerekeket ijesztgetni krampuszhadsereggel se lehetne jobban.
Szerencsére addigra már a másik végletről is volt néhány képem, az alábbi, a Garay Center mélygarázsában készült fotókat – élükön a címlapképpel – valaki például egyenesen naptárgyanúsnak titulálta:
Nyolcvanas évek-beli vagányok egymás közt
...de hol vannak a gengszterek?
Egy elbűvölő kakukktojás
Második körben szerencsére már a lakatolás végeredménye is emészthetőbb lett, íme:
A változás persze odabent is tetten érhető volt:
Szeptember elején aztán egyik napról a másikra teljesen leengedett a bal első gumim – ilyen az, amikor bekapcsol a Sierra intelligens szintszabályozó rendszere, és a törött jobb első rugóhoz igazítja az autó bal elejét.
A 13-as Capri felnik is ráztak, ütöttek, és két első rugóra is egyre égetőbb szükségem lett volna. Először ez utóbbiak lettek meg, igaz, Monroe lengéscsillapítókkal együtt, és nem is Mk1-be valók, de mivel ilyen eredeti, eltérő felső és alsó átmérővel rendelkező rugókat találni ma már nem egyszerű, valami viszont kellett, végül beruháztam az egyébként teljesen kompatibilis szettre 11 ezer Ft-ért.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás: hamar lőttem magamnak négy darab 15 collos sugarú, 7 coll széles ”apácarácsos” Cosworth felnit. Amire pedig a családi Saabról ingyér’ nőttek 195/65 R15-ös Barum Polaris 2 téli gumik is. Amikről aztán kiderült, hogy túl nagyok a Sierrának, és teljesen kitekert kormánynál beleérnek a kerékdobjaimba, ugyanis a Sierra a 195/55 R15-ösöket jobban szereti. Ez persze nem tudott letörni, hiszen olyan felnit sikerült szereznem, amely egyedi és mutatós, de nem hivalkodó vagy ízléstelen, ráadásul még gyári is.
Mindenesetre tartogatott nekünk még egy meglepetést az autó: miután bekerültek az új rugók-gátlók, felkerültek az új felnik a ballonos gumikkal, nos, akkor megszületett a Ford Sierra Crossover Edition, potom 25 centis hasmagassággal:
Hát mi tagadás, valahogy nem ez az összkép élt a fejemben, mielőtt összeállt volna a cucc, bár azért eljátszottam a gondolattal, hogy télire praktikus okokból meghagyom ilyennek. Miután a mátyásföldi reptér földútjain egy csöppet megdolgoztattam a futóművet, egész szépen ráült a kerekekre, de azért alapvetően még mindig aránytalanul magas volt – kellenek azok a /55-ös, esetleg /50-es abroncsok, na.
Ez persze megint nem szeghette kedvemet, ugyanis addigra már beérett a fejemben az ördögi terv: a 13-asok megmaradnak játszós felniknek, télire kevésbé kényes, 14-es acélokat kap az autó, a 15-ös apácarácsosokat pedig eltesszük nyárra, a találkozó-szezonra.
Ennek fényében pedig sürgősebb feladat volt 14-es acélfelniket vadásznom, mint kisebb gumikat felhajtanom a 15-ös felnikre, és láss csodát: a mai napon egy fórumtársnak köszönhetően lett is négy darab gyári acélom, rajtuk már némileg elhasznált gumikkal. Ez utóbbiért persze azt hiszem, senki nem esne az eladó torkának, miután az egész hóbelevancért cakkumpakk 2000 Ft-ot nyújtott át emberünknek – aki elmondása szerint nemrég nagyjából húsz felnit adott le a vastelepen, mert a kutyának se kell már az acél, még ennyiért sem.
A nagy felnihajkurászás és a mindenféle alkatrészek böngészgetése aztán megtette hatását, és ahogy teltek a napok, egyre könyörtelenebb módszerekkel kísértett az ördög; nem elég, hogy a tökéletesen gyári állapothoz sem ragaszkodtam már, de odáig fajultak a dolgok, hogy a Cosworth Recarókat se hajítanám ki az utastérből.
Bár szerencsére ezeknek kellően drágán mérik darabját ahhoz, hogy belássam, egyelőre másra képe eltapsolnom az árukat. Ráadásul a huzamosabb ücsörgés nem is feltétlenül túl kényelmes bennük, arra inkább a Ghiáénál így is fényévekkel jobb oldaltartással rendelkező, de hosszútávon is kényelmes XR üléseket javasolják. Ezekből fel is ajánlottak kettőt előre – sötétszürke, már-már fekete színben, ami viszont csúnyán megboríthatná a beltér harmóniáját, márpedig ezt továbbra is feltett szándékom volna megőrizni.
És ott vannak a kormányok! RS, Cosworth, háromküllős, négyküllős, dudagombos, dudagomb nélküli… A minap épp egy négyküllős RS-t vittek el 15 ezerért. Az nem én voltam, én végül arra lyukadtam ki, hogy a háromküllős jobban illik az összképbe, már csak a korabeli fotókat elnézegetve is. Nem olcsó mulatság a gyári sportkormány, az ebayen 80-100 fontokért is hirdetnek, de az a helyzet, hogy ez az az egy izé, amit az ember megállás nélkül taperol az autóban. Én pedig most egy vékony izét taperolok, amin ráadásul a gumis bevonat is nyeklik-nyaklik, szóval ebből egyszer csere lesz.
Szerencsére még kitart a józan ész és a szentségtörők büntetésétől való félelem, de ki tudja, mi lesz ebből...
