Miután a tegnapi bejegyzés egy kis ízelítőül szolgált arról, hogy mit is jelent számomra a nagyapám után maradt Nissan Sentra, most eljött az ideje, hogy felkonferáljam az utódot, akivel annak ellenére, hogy csak alig néhány napja ismerjük egymást, máris egészen tekintélyes kálváriát tudhatunk a hátunk mögött.
Amióta az eszemet tudom, napi szinten küzdök ezzel az autóbuzériának nevezett örökletes fertőzéssel, amelynek ellenszerét remélem, sosem találják meg. A kórság tünetei közé tartozik a heveny nyáladzás, melyet kedves barátaink egy-egy jól sikerült fotóval könnyedén előidézhetnek. Hozzászoktam, nem küzdök már ellene, bár a minap rendesen elkapott a hév a patika Galant láttán, de valahol legbelül én is tudtam, hogy mindenkinek úgy a legjobb, ha az az autó máshoz kerül. És különben is, nálam autós téren a Nissan elsőbbséget élvez, őt kell minden nyavalyájából kigyógyítani, még mielőtt bármi más jönne. Természetesen mellé, és semmiképpen sem a helyére.
De március 13-án, reggel 6 óra tájban rákattintottam egy facebookon kapott linkre. Ami pedig elém tárult...
Mellette a szöveg:
Nekem pedig beindult a fantáziám, számoltam, gondolkodtam, mi munka lenne vele, mennyiből állna meg, mi lehetne belőle. Az eddigi egyetlen sierrás emlékemet nem épp pozitív élményként tartottam számon, én akkor, a használtautó-kereskedésben a Sierrát eltettem magamban, mint egy zörgő, nehézkes, minden pillanatban szétesni akaró romhalmazt, és onnantól kezdve nem is nagyon szaglásztam a típus háza táján. Ebben viszont el tudtam volna képzelni magamat. Minél többet nézegettem, és minél többet gondolkodtam, annál inkább.
Először is: jó helyen hajt. Rozsda alig, helyette Capri felnik, Ghia embléma, elektromos ablak és tükör, központi zár, ködlámpa, egérmozi, ébresztős óra, gyári Ford rádió külön joystick-es balance-szal, állítható ülésmagasság és deréktámasz, fa(utánzatú) betét a kék plüss mellett, lábtérvilágítás, napfénytető, kartámasz és szivargyújtó hátul, barnás üvegek... Le sem tagadhatná, hogy a '80-as évek szülötte. És bár ez a része a dolognak erősen szubjektív, szerintem baromi jó kiállású. Nem csak azért, mert ezt a nagy süllyesztett lámpást tartom a legjobban sikerült Sierra szériának. Nem, van ezen kívül még valami. Előfordul, hogy ránéz az ember egy egyébként kifogástalan állapotú autóra, de nem fogja meg, hiányzik valami. Aztán jön ugyanabból a típusból egy másik, egy nem tökéletes példány, és mégis felkapja a fejét: ez igen, ez tud valamit, ebben van fantázia!
A nap végére odáig fajult a dolog, hogy már mutogattam volna, kürtölni akartam szanaszét, de mégse mertem; mindenkiben a riválist láttam, féltem, hogy nem csak engem babonázna meg mindaz, ami a hirdetésben áll.
Nem is vakaróztam sokat, csütörtökön már csörögtem is: megvan-e még, mikor lehet megnézni. A lényeg legalábbis ez volt, a tulaj azért közben mellékesen közölte, hogy a hirdetés szövegével ellentétben a sperr és a szervó feláras extrák, a motor füstöl, de mivel sokat állt, talán be se indul.
Úgy nézett ki, hogy szombaton nyílik majd alkalom a találkozóra, én pedig épp aznap sierrás képekre figyeltem fel egy ismerősöm üzenőfalán. Hohó, ez meg kié? Haveré. Merre lakik, elmennék körbejárni, kérdezni párat a típusról, hogy ne tök hülyén állítsak oda a hirdetőhöz. Hát ott lakik mellettetek, pár utcányira. Nosza, megejtettük a találkát, ez a Sierra pedig egy egészen más autó volt, mint az a másik a korábbi emlékből: kényelmes, megnyerő, szerethető.
Végül úgy döntöttünk, Sierrával megyünk a Sierráért; bennem a 17 kilométeres út alatt egyre erősebbé vált a birtoklási vágy, ezen pedig a tulaj hozzáállása sem tudott változtatni. Amint beültem és rámarkoltam a sportkormányra, közölte: azt ő megtartaná, nem adja az autóhoz, de megvan az eredeti, majd azzal lehet elvinni. Nem zavart, mert amúgy is inkább a gyári állapot híve vagyok, én csak azt nem értettem, hogy ettől a bejelentéstől miért nem kímélte meg magát (és minket) a kormány előzetes, nagyjából 3-5 percet igénybe vevő cseréjével. Bár mit várjon az ember olyasvalakitől, aki lapos gumikkal fogadja az érdeklődőket...
De volt még, időközben kiderült, hogy a '92-ben Svájcból Magyarországra került autó később az itthoni tulajdonos hagyatékából röpke két hónapra egy szimpatikus fiatalemberhez vándorolt, aki nyilván az OT-vizsgára készítette a gépet, amikor lehegesztette a diffit.
Majd előkerült a kiskompresszor, orvosoltuk a leengedett kerekek problémáját, a motor viszont nem sok életjelt adott, így aztán kigurítottuk az utcára, próbáltuk bikázni, behúzni, de semmi. A kasztni állapota, a felszereltség, a beltér kényelme azonban mind-mind magáért beszélt, így megegyeztünk, hogy másnap új akksival térünk vissza, és ha sikerül járóképessé tenni az autót, el is visszük. Bár azt hiszem, itt is joggal merül fel a kérdés, hogy mennyire lett volna őszinte a mosolyunk, ha Pest helyett mondjuk Debrecenből indultunk volna Budára az autóért. Holnap ugorjatok fel újra, aztán hozzatok magatokkal egy új akksit, oké, fiúk?
Még aznap este felhívtam emberünket, és jeleztem, hogy délelőtt kilenc óra környékén mennénk át. Hohó, az nem jó, az nagyon nem jó. Aztán miért nem jó? Mert akkor még tart a Forma 1.
Ilyen nincs, és mégis van, legyen hát fél tíz. Aznap édesapámat vittem magammal; ha az ő szeme se szúr ki semmi menthetetlent az autón, akkor nagy baj már nem lehet. Betettük az akksit, és láss csodát: gyönyörűen indult a motor, szépen járt, a füstje sem adott okot különösebb aggodalomra. A próbakörön küzdöttem egy jót a szervótlan kormány, a lötyögő váltó és a hegesztett diffi hármasával, de határozottan úgy éreztem, hogy jól megleszünk mi ketten.
Nem maradt más hátra, ha jó, hát jó, meg kell venni. Akkor először is vissza kell tenni a gyári kormányt. Miután a jóember ott helyben sikeresen elnyalta a csavarok fejét, ezt is nekünk kellett megoldani, de ez már nem lehetett akadály, nemsokára ott figyelt a helyén az eredeti kormány.
Azt tudtuk az elejétől fogva, hogy a szervós kormányművet nem hozzuk el az autóval, mert bár a Nissan vajpuha kormányzása után megszokást igényel majd a Sierra szervótlansága, azért a Ladában se nagyon nyavalyogtam emiatt annak idején. A komplett, sperres hátsó hídon viszont hümmögtünk egy sort. Valami kell a jelenlegi hegesztett diffi helyére, de nem biztos, hogy pont ez a viszkós sperr, aminek sem az állapotát, sem pedig az áttételét nem ismerjük. Meg amúgy nem is baj, ha nem visszük, mert van rá jelentkező, ha nekünk nem kell, kell majd másnak. Valahogyan mégis oda lyukadtunk ki, hogy vigyük a sperrel együtt, majd felmentünk megírni a papírokat.
Nagyban körmöltem az adataimat az adásvételire, amikor emberünk bedobta a következő poénját: gond van, urak, nincs meg a törzskönyv. Már egy ideje ment bennem a pumpa, rotyogott az agyvizem, de most tényleg erőt kellett vennem magamon, hogy ne induljon kifelé a gőz a fülemen. Gyorsan összegeztem magamban a dolgot: itt ez az ember, aki egyik nap elrángat minket egy autóhoz, amit a leendő vásárló nem tud kipróbálni, másik nap kitalálja, hogy a papírokkal van valami gebasz, és a biztonság kedvéért közben is folyamatosan csepegteti a finomabbnál finomabb információmorzsákat. Két dolog tartott vissza attól, hogy felpattanjak, és magam mögött hagyjam ezt az egészet: egyrészt valahogyan mégiscsak sikerült eljutnunk addig, hogy a papírok fölött ülünk, másrészt pedig kettőnk közül én lennék a nagyobb hülye, ha egy egyébként bőven menthető, szép és ritka autót csak azért ott hagynék, mert a tulaj finoman szólva sem egyszerű eset.
Rendben van, sejti, hogy hol lesz az a törzskönyv, a jövő hét folyamán előkeríti, és majd beszélünk, de ő ezt már nem adja el másnak, ha gondolom, akár a kulcsot is elvihetem. Nem vittem, de vártam a visszajelzést, szerdára pedig meg is lett a hiányzó okmány.
Miután másokkal is meghánytuk-vetettük a dolgot, még a találkozó előtt telefonon közöltem az eladóval, hogy mégiscsak sperr nélkül hoznánk el az autót. Korábban elvégre úgy tűnt, ez nem jelent gondot, állítása szerint meglehetősen ritka és keresett cucc a 7 collos viszkós sperr, ha mi nem visszük el egyben, majd elviszi más külön, jelentkező volna rá bőven. Most viszont hirtelen hangnem-váltás következett: tudod mit, akkor hagyjuk ezt az egészet a francba, van még jelentkező az autóra, majd elviszi ő sperrel együtt.
No, hát csak kimutatta a foga fehérjét a koma, talán nekem is így kellett volna reagálni, amikor kiderült, hogy a szóban forgó diffi a hirdetéssel ellentétben nincs benne az árban, hogy az autó nem indul, hogy a jelenlegi diffi le van hegesztve, hogy a törzskönyv nincs meg, és még sorolhatnám... De most már csak azért is. Oké, akkor hozzuk a sperres híddal együtt. Emberünk viszont hajtogatta tovább: nem, tényleg, nem érdekes, elviszi más. Öreg, most mondtam, hogy elvisszük egyben. Ja, jól van.
Lassan csukott szemmel is odataláltunk volna, de reménykedtünk, hogy aznap utoljára megyünk a Sierráért a hegyoldalban lévő kis utcába. És valóban, megvan minden, indul az autó, már csak a nevét tudja leírni a jóember, és nagy baj nem lehet. Felmenni már nem tudtunk, mert aludt a gyerek, bár nem is a félsiket nagyanyámmal akartam végigpörgetni a Dáridó összes epizódját. Elgurultunk egy közeli benzinkútig, a papírokra végre rákerültek a szükséges adatok, ő sok sikert kívánt az autóhoz, mi megköszöntük, majd könnyes búcsút intettünk egymásnak.
Kattan a központi zár. Az egérmozin elalszik az ajtónyitást jelző fény. Lámpakapcsoló az ablaktörlőé mögött. Napfénytető, deréktámasz, rádió rendben. Váltó lenyom, bal felül rükverc, mellette egyes. Indulhat a buli.
