Van egy autó, ami immáron huszadik éve tűri, hogy vezetőülésének kárpitját a családom férfi tagjai koptassák. 1993-ban jött az országba, tengerész nagyapámmal, aki eleinte Chrysler Neonnal tervezett hazatérni. De valahogy mégis ez lett belőle: 1990-es Nissan Sentra. Kettővel kevesebb ajtaja van, de sebaj, megmagyarázta ezt is az öreg: így majd biztosan nem pottyan ki a kicsivel korábban született unoka. Tehát én. Persze volt, aki másképp látta a dolgot. Dédnagyanyámnak például sikerült vérig sértenie a vejét, amikor megjegyezte: úgy kell beszállni hátra, mint a Trabantba.
Van egy autó, aminek ha a Trabihoz nincs is túl sok köze, mindenesetre furcsa keveréke két nemzet elképzeléseinek. Amerikai, mert olyan komolyan-komoran, kissé maffiásan szögletes és krómos, kényelmes, vajpuha, és a középkonzolon ott virít az AC gomb. És mindeközben vérbeli japánná teszi az a megbízható és elnyűhetetlen technika, amely a lemezek alatt rejtőzik. No meg sajnos azok a lemezek, amik pont nem az elnyűhetetlenségükről híresek.
17 évvel ezelőtt, büszkén, méltóságteljesen
Van egy autó, aminek kiugró lökhárítóján előszeretettel ült le cigarettázni az öreg. Emlékszem, amikor gyengéden, de határozottan a kezemre csapott, mert karcolást ejtettem a fényezésen. Ahogyan jó előre lestük az ablakból, vártuk, hogy kiszálljon, mert tudtuk, hogy jégkrémet vagy csokit hoz. Néha pedig beültünk, és meg sem álltunk a dunaújvárosi vidámparkig.
Van egy autó, amely nagyapámat követve lemondott a garázs biztonságáról, és kénytelen-kelletlen kiköltözött a telekre, ahol aztán 2003-ig tűrt hideget-meleget, havat és esőt. Ekkor azonban szomorú hírt kaptunk: nagyapám 65 éves korában szívrohamban elhunyt.
Van egy autó, amiben számomra tovább élt a nagyapám. Nekem nem maradt sok az öregből, ami mégis, ahhoz pedig többnyire szorosan kapcsolódik az a bizonyos fekete autó. Egy ígéretére egészen tisztán emlékszem: ez az autó egyszer majd a tiéd lesz. Talán csak viccelt, de én gyerekfejjel véresen komolyan vettem a dolgot, és később is mindent megtettem, hogy az ígéret egyszer valóra váljon. Valahányszor felmerült a csere kósza ötlete az új gazdi, édesapám fejében, én mindig ott teremtem, és meggyőztem őt: kényelmes, lágy, puha, nem zajos, nem megy rosszul, nem is kell ennél több. És valóban úgy tűnt, jöhet mellé bármi, Volkswagen Vento, a tojás előtti 121-es Mazda, 900-as Saab; a Nissan örök.
Közben az én lábam is egyre közelebb került a pedálokhoz, végül eleinte kissé darabosan bár, de el is kezdtem taposni őket. Még szép, hogy a Nissanon.
Van egy autó, amivel megszöktem. Előre ki volt tervelve minden: az érettségi utolsó napjára kölcsönkapom a Nissant, mert az öltönyben meleg van a buszon. Az esetleg szükséges szerszámok, hűtővizes flakonok már be voltak készítve, búcsúzás után pedig visszasettenkedtem egy táskáért is: váltóruha, háromnapi hidegélelem, miegymás. Szerencsémre a bizonyítványban szereplő jegyek korántsem voltak szobafogság-gyanúsak, így aztán életemben először tankoltam tízezerért, megvártam a GPS jelet az öreg Omnián, és követtem a cigányvajda instrukcióit. Asszimilálódni kellett ugyanis, mert nem haza mentem, hanem úgy 200 km-rel messzebbre, Ózd felé, egy rég nem látott rokonhoz, egy autóval, aminek iszonyatosan csúszott a kuplungja, és egy elfáradt csövön a vizet is ki-kipréselte magából, én mégis kaján vigyorral az arcomon küzdöttem végig minden egyes kilométert.
Van egy autó, amit 2012. május 16-án, apám és nagyapám után végre én is birtokba vehettem. Gondolkodás nélkül váltam meg az ikerlámpás Zsigulitól, mert bár nagyon szerettem, ez kevés volt akkor, amikor a régi szerelem egy karnyújtásnyira volt tőlem. Miután frissen szervizelve és műszakiztatva került hozzám az autó, rám már csak egy feladat maradt: kitakarítani. Eltávolítani az utolsó porszemet is, kimosni a nikotint a tetőkárpitból, kivenni a dohányszagot az ülésekből… És közben nagyon figyelni arra, hogy ez ne sikerüljön maradéktalanul, hogy egészen közel hajolva még mindig érezhessem: ha az autónak lelke van, akkor annak egy darabját a nagyapámtól kapta.
Még mindig imádok beülni, magamra húzni a nehéz ajtót, élvezni, ahogyan a bő 260 ezret futott motor pöccre indul, minden olyan precízen kattan, a pedáloknak nincs súlyuk, a váltó lötyögés, holtjáték nélkül csusszan be a megfelelő fokozatba, a kormányt fél ujjal tekerem, a fekvőrendőrön nem csattannak a fogaim… Ülök az időgépben, suhanok az észrevétlen UFO-ban. Szeretem.
De történt egy kis baleset. Hónapok óta immunis vagyok az autókra, amiket egy barátom küldözget: nézd, de zsír Civic, odass’, egy full gyári E30, ejj, de kéne ez a 200SX, figyeld a Hacsit, mit szólsz ehhez az összkerekes Galanthoz… De egy este kaptam valamit, ami mindent megváltoztatott.
Olyannyira, hogy a Nissan most eladó. Vérzik a szívem, de valahogyan elállítom. Mert tudom, hogy vár még ránk egy utolsó kaland: méltó gazdát találni az autónak, amely olyan nyomot hagyott bennem, amilyet talán egyetlen tárgy sem fog ezután.
Azért jó életünk volt...
