Szombat este, másodmagammal ücsörögve az Örs vezér téri buszvégállomás mögötti parkolóban, kedves kis jelenetnek lehettünk szemtanúi.
A történet valahol ott kezdődött, amikor 1983-as Ford Sierrámmal a parkoló egyik szegletében, egy 190-es Mercedes mellett találtam helyet. Nem sokat, épp csak annyit, hogy az autó el-, én pedig kiférjek, de mindkettőt különösebb fennakadások nélkül sikerült megoldani. Az öreg Mercit a legnagyobb tisztelettel mértem végig – annak idején nem sok választott el attól, hogy az utolsó igazán tartós autók egyikébe, egy ilyen, ördög tudja, hány százezredik kilométere után is vígan vonuló bébi-Benzbe öljem a pénzem. Most pedig itt áll egymás mellett az etalon és a maga korában előremutatónak számító, a köztudatban mára mégis leginkább csak munkásautóként élő, sokak szemében lenézett konkurencia, és utóbbinak dicséretére legyen mondva; semmivel sem tűnik gyarlóbbnak kékvérű vetélytársánál.
Miután ezt ily gyönyörűen konstatáltam, a túloldal felé vettük az irányt, s bevetettük magunkat az éjjel-nappal céltalanul lézengő, kikent-kifent kishölgyek és felnyírt hajú kemény legények Bershkákkal és Zarákkal tarkított fellegvárába. Bokros teendőink végeztével, az autóhoz visszatérve nem indultunk rögtön tovább, így aztán végignézhettük, ahogyan a Mercedes hölgy tulajdonosa, a kölcsönös tisztelet szikrányi jelét sem mutatva, morgolódva baszta neki az ajtót a Sierra oldalának. Sietsége természetesen érthető volt, hisz utána még percekig vakarózott odabent, lámpafénynél, mit sem sejtve arról, hogy a párás üvegek mögül az egész ceremóniát feszült figyelemmel kísérik. Mivel az ütést szemmel hallhatóan a hangsúlyos oldaldíszlécek fogták fel, meg amúgy sem vagyok az a balhés gyerek, inkább megmaradtunk a mozinál, és nem szálltunk be az élőműsorba.
Itt azonban nem ér véget a történet, ugyanis miután kedvenc Mercedesünk elvonult a színről, a másik oldalra kaptunk magunk mellé egy vajszínű II-es Golfot, amiből aztán úgy potyogtak ki az egy szem jobb oldali ajtón a jól nevelt huligánok, hogy arra még a belteret ízléses kékségbe borító fejegység vakító fénye elől való menekülés is csak bajosan adhat magyarázatot.
A Sierra meg persze jó keresztény módjára odatartotta a másik orcáját is, amire ezúttal még nagyobbat sóztak, mint az imént, de állta az ütést. Én viszont nem voltam ilyen bátor, és mivel valamilyen csoda folytán itt is a gumicsík kapta a pofont, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot; ki tudja, hátha van még ott, ahonnan ez jött – amikor suhancok kedvtelésből osztogatják a K.O.-t, akkor menjen ki a hóra az, akinek két anyja van.
Másnap este aztán valahogy mégis eszembe jutott a dolog, és csak bökte a csőrömet; lett hát belőle ez a kis szösszenet. Meg egy nem túl bonyolult kérdés, néhány bántóan egyszerű emberhez:
Mi a bánatos rosseb van veletek? Ha a máséra nem, legalább a sajátotokra vigyázzatok, az isten szerelmére!
És csak egy kicsikét tiszteljétek az öreget! Akkor is, ha autó, és akkor is, ha nem. Ki tudja, talán sokkal többet látott, mint ti valaha is fogtok. És egyszer, régen, talán oly fényesen tündökölt, amilyen nektek sosem adatik meg. Vagy épp ez fáj annyira?
