Hosszú hónapokon át tartó kálváriát sikerült útjára indítanom, amikor még 2012 őszén kacérkodni kezdtem a gondolattal: le kéne cserélni az öreg Dellt, venni valami mást, ami legalább bizonyos szempontból újat hoz – kisebb, könnyebb, hűvösebb, erősebb, netán finomabb rántottát készít…
Pedig amikor néhány évvel ezelőtt megszabadultam az egymagos Celeron procis Toshibától, és az árából jóval erősebb asztali gépet állítottam össze, el nem tudtam képzelni, hogy még egyszer az életben notebookra fanyalodom. Majd amikor az egyetem ürügyet adott hordozható gép vásárlására, ismét fordult a kocka: így utólag belátom, hogy számomra az asztali gép csak nyűgöt jelentett. Nagy, zajos, sokat eszik, no meg természeténél fogva nemigen támogatja az ingázást. Amint elhagyott a játékos kedvem, és már nem volt elsődleges szempont a Test Drive: Unlimited, a GTA 4 és a CoD-ok röccenésmentes futtatása, csak egy érv szólt a nagy doboz mellett: olykor-olykor egész kényelmes pihenőhelyet talált rajta a lábam, sőt hidegebb napokon kedvesen melengette fázós végtagjaimat, bár ezen tulajdonságát a nyári kánikulában már nem tudtam kifejezetten értékelni. Az eladásnál pedig az asztali gépek egy újabb defektjére derült fény: általában nyomott áron vagy darabokban vinnék, nagyon nehéz azt az embert megtalálni, akinek épp az adott konfigurációra fáj a foga, és ezért hajlandó a valós(nak vélt) értéket kicsengetni érte.
De eltávozott végül az asztali gép, én pedig vettem egy 190-es Mercedest. Nem volt új, nem volt karcmentes, de amikor a huszonévesen is rozsdamentes ajtót feltépve bezuttyantam a kényelmes epedás ülésre, rámarkoltam az újszerűen rücsis kormányra, és beröffentettem a millió kilométerekre predesztinált, selymesen durmoló öthengerest, tudtam, hogy őt akarom. Nem érdekelt, hogy kocka, nem zavart, hogy öreg, az sem bántott különösebben, hogy ugyanennyi köbcentiből ma már jóval nagyobb teljesítményt ki tudnak hozni akár alacsonyabb fogyasztás mellett is. Minden apró részlet jámboran kiabálta az arcomba: ha vigyázol rám, meghálálom, és sosem bánod meg, hogy a hitelre vásárolt, kurblis ablakos Dacia helyett engem választottál.
De nincs itt semmi átverés, a cím nem hazudik: Mercim nincs, nem is volt, a fentiek azonban magyarázatot adnak arra, miért választottam egy újabb Inspiron vagy IdeaPad helyett a Dell Latitude E6400-t, még ma is egészen vállalható hardveres kiépítéssel: Intel Core2Duo P8700 processzorral (2x2,53 GHz), 4 gigabájtnyi RAM-mal, integrált helyett nVidia Quadro NVS 160M videókártyával; a 160-as vinyót egy 320-asra cseréltem, a külföldi helyett pedig világítós magyar billentyűzet került a hangszórórácsok közé. Áldottam a sorsot a 9 cellás akku miatt is, mely még az eladáskor is nagyjából 80 Whr-t teljesített a valaha volt 94,5-ből. A 25 wattos TDP-jű, teljesítményéhez és korához képest energiatakarékos procival párosítva ez 4,5-5 órás üzemidőt lazán biztosított, de alacsony fényerőn böngészgetve, dokumentumok olvasásával-írásával a 7-8 óra sem volt lehetetlen, így külső tápot csak többnapos távollétekre kellett magammal vinni, attól sosem kellett tartanom, hogy az első nap végére megadja magát az akku.
Persze leginkább olyan voltam én ezzel az üzleti szériás géppel, mint az egyszeri Android-felhasználó: lő pár fotót, facebookozgat, közben meg gőze nincs, mi mindent kihozhatna még a kütyüből. Én sem használtam a Dellhez dokkolót, nem volt az optikai meghajtó helyére csúsztatható HDD-m/SSD-m vagy kiegészítő akkumulátorom, esetleg a gép aljára csatlakoztatható nagy akkum, nem használtam ki a cucc által nyújtott biztonsági funkciókat, és még egy rahedli lehetőséget felsorolhatnék, a lényegen mit sem változtatna: nem egyszerűen strapabíróbb, jobb minőségű notebookokról van szó, ezeknek a gépeknek terméktámogatás és testre szabhatóság terén is számtalan előnyük van a Tescóban leakciózott társaikhoz képest.
Van azonban még egy olyan jó tulajdonságuk, mellyel meglehetősen közeli barátságot sikerült kialakítanom viszonylag rövid idő alatt. Ő volna a pöcökegér, a kis bütyök a BGH billentyűk ölelésében, melynek hála nem kell elemelnünk a tenyerünket még a tapipadig sem (éljen a lustaság), pusztán a mutatóujjunk tizedmilliméternyi elmozdításával tudunk navigálni, ráadásul a középső gomb révén a görgetést is példásan sikerült megoldani rajta - ennek ellenére az emberek nagyobbik része nem érti és rühelli a gumírozott jövevényt a billentyűzet közepén.
Ez a pöckös dolog egyébként nem egyszerű; ha az ember ragaszkodik hozzá, a 12-es Dell Latitude-ok kapásból kiesnek, itt 13 colltól jön a pöcök, de legalább tartozik hozzá középső gomb. A HP-nél 12 collon már megvan a kis fekete gumipötty, de középső gombot nem kapunk mellé még 14 collon sem, a 12-es ThinkPadek pedig még az X201-es szériánál (első generációs i procival szerelt gépek) is mellőzték néha a touchpadet, ami azért alkalomadtán jól tud jönni.
Miután az E6400 előtt rövid ideig volt egy T61-es ThinkPadem, és emlékeztem arra, hogy pöcökegérben és driverekben mennyivel kiforrottabb volt a Dellnél, eldöntöttem, hogy ThinkPad vonalon fogom keresni az új gépemet. Az E6400 súlya és mérete a 15,6-os átlagnál kisebb, 14,1 collos kijelző ellenére hurcibálás közben néha így is soknak bizonyult, így megbeszéltem magammal, hogy ha egy mód van rá, 13,3 collig nézek notebookot; általában ezt emlegetik úgy, mint ami még nem túl kicsi, de még bőven a hordozható kategóriába esik. A Lenovo azonban ekkora kijelzővel csak az X3xx sorozatot versenyezteti az üzleti gépek mezőnyében, alacsony órajelű procival, és az én fogalmaim szerint elszállt árral, így maradtak az X2xx-es ThinkPadek.
Hónapokkal ezelőtt megoldódtak volna a problémáim, ha időben észreveszem Kiss67 magyar billentyűzetes, nagy akkus X201-esét. Vagy ha sikerül lecsapnom octavio gépére, ami felől november óta érdeklődtem, de úgy látszott, csak nem akarnak találkozni az elképzeléseink. Végül januárban ajánlottam érte 130 ezer pízt, és másnap indultam is volna vidékre a cumóért. Akkor 135 volt a legalja, de mit ad isten, a hirdetés tanúsága szerint bő egy héttel később épp 130 ezerért kelt el a gép.
De nem mondtam le róla, akkor is lesz pöttöm ThinkPadem. Legalábbis így gondoltam, amíg el nem vesztem a hirdetések kavalkádjában, és kerestem a gépet, ami tetemesebb ráfizetés nélkül is méltó utódja lehet az E6400-nak. Mindez pedig a nagy akku- és magyar billentyűzet-fetisizmusomnak köszönhetően nem volt egyszerű feladat. Még két X201-gyel szemeztem, az egyiket meg is néztem, sőt, már nyújtottam volna a desznyólábamat, amikor feltűnt, hogy ez a kijelző bizony oldalról erősen foltos, és rögtön megváltozott a leányzó fekvése.
Egy idő után kínomban már mindent és mindenhol nézegettem, könyvjelzőztem a nagyobb aprós oldalakat típusokra lebontva, tettem egy kitérőt az E4310-es Dell felé is, de elszállt árakkal találkoztam. Néhány hónap garancia van már csak a gépre, de nem enged a 140-ből. A service tag mellesleg megegyezik egy másik, 200-ért hirdetett, és szintén nem alkudható E4310-ével. A harmadik SSD-vel 160, de van egy negyedik, szintén 200-ért, annyiért, amennyiért új, két generációval későbbi modellt hirdetnek három év garanciával.
Ott volt még a 140 ezerért kínált, a leírás alapján meglehetősen vonzó E6320-as Dell. Intel i5-2520M, 4 GB RAM, 500-as vinyó, 3G, magyar billentyűzet, NBD garancia 2016. februárig. Kérdeztem párat, megvártam mások válaszait is, majd tettem egy 135 ezres ajánlatot, amit emberünk elfogadott, és közölte, hogy a gép Pápán van. Rendben, akkor lemennék érte, de ugye tényleg minden rendben van vele? Szóval az úgy volt, hogy egyszer lecsúszott az autó üléséről fékezéskor, és megrepedt a ház oldalsó kerete. Hopp, ez eddig valahogy kimaradt, nem tudom, erről vajon mikor akart szólni a hirdető, de van egy olyan sejtésem, hogy rájöhettem volna magamtól is, miután leutaztam vidékre. Viszont ezzel együtt az árat kapásból 125 ezerre csökkentette a jómadár, és jelezte, hogy olcsóért javítható ám a dolog. Nagy nehezen azt is sikerült kihúznom belőle, hogy mennyire olcsón és kinél, közben pedig az ár újabb öt Mátyással csökkent. Mire viszont dűlőre jutottunk volna, már nem volt értelme aznap elindulnom. Megegyeztünk, hogy másnap visszatérünk rá. De nem tértünk, a hirdető a továbbiakban read-only üzemmódba kapcsolt, miután pedig a telefont sem vette fel, végleg lemondtam a gépről; kész, kifújt, ennyit a világítós billentyűzetes, optikai meghajtós 13-as Dellekről.
Ekkor azonban feltűnt egy E6420. A kijelző 14 collos mérete révén épp határeset, de az nVidia NVS4200 egész jó ütőkártya, 140-ért érdemes megnézni, még akkor is, ha az eladóról a korábbi hirdetései alapján előre megvolt a véleményem: három hónap garanciás gépnél fél év jótállásról hadovál, a címben 2540-es i5, a hirdetésben már „csak” 2520-as szerepel… A találkozót végül egy többfordulós tili-toli eredményeképpen három órával sikerült arrébb rakni (persze csak azután, hogy én már az eredetileg megbeszélt időpontban a helyszínen voltam), a karcmentesként hirdetett gép fedlapján mélyebb karc és beütődés volt található, a hatcellás akku 26%-ot veszített a gyári kapacitásából, de legalább emberünkben nem csalódtam, alku nem volt, hát üzlet sem.
Időközben hirdetést adtam fel, miszerint elsősorban 12 collos ThinkPadet keresek, van rá 140 ezrem, ennyiből örülnék, ha sikerülne kihozni minimum egy X201-et, 320-asnál nem kisebb vinyóval, kilenc cellás akkuval és magyar billentyűzettel. Kaptam is egy üzenetet: volna egy eladó Lenovo T420. 14 coll, kis akku, kis vinyó, 150-ért. Amikor közöltem az eladóval, hogy ez így kapásból több ponton sántít, én nem épp ezt kerestem, ráadásul ennyiért épp hirdetnek is jobban felszerelt T420-ast olcsóbban, hirtelen komolyabb cimboraságot igyekezett kialakítani velem: érdeklődni kezdett, hogy ugyan mi a rákért van szükségem 320-as vinyóra, miért kell a nagy akku, ennyiért úgyse kapok az övénél jobbat. Az efféle barátkozás azonban nem kenyerem, meg is kértem a nagyságos urat, hogy, hogy olvassa el még egyszer azt a nyavalyás hirdetést, kerek-perec le van írva, mennyit szánok a dologra, és mit szeretnék kapni a pénzemért. Aztán löttyintettem egy jó adag olajat a tűzre, amikor belinkeltem neki a frissiben felkerült T420-at: nagy akku, nagy vinyó, sok gari, sok RAM, és még olcsóbb is az övénél. És itt vége volt, messzire gurult a gyógyszer, őt pedig elkapta a roham. Egy szarrágó, munkakerülő alak vagyok, aki ahelyett, hogy keményen dolgozna, inkább itt óbégat szutykos tízezrek miatt, és magyarázza a hülyeségeit - pár sorban, amire ő rendszerint jól megtermett regényeket rittyent válasz gyanánt, de ez már nyilván csak az én figyelmemet nem kerülte el.
Bár a helyzet az, hogy újdonsült barátom néhány dolgot valóban jól látott, csak épp olykor a kelleténél feketébb volt a fekete és fehérebb a fehér. Tudják, más szemében a szálkát is… Viszont volt szerencsém az igazi hülyéhez is. Elnézést, erre nincsenek jobb szavak. Kaptam egy privátot, miszerint ráfizetne valamicskét a saját notebookjára, de sem összeget, sem pedig specifikációkat nem közölt. A hirdetései közt megtaláltam a gépet, de az akku kapacitásáról és elhasználódásának mértékéről, a billentyűzet nyelvéről és a merevlemez állapotáról szó sem esett benne, így ezekre külön rákérdeztem. Válaszként emberünk belinkelte a hirdetést; igen, azt, amiből ezek közül már első ránézésre sem derült ki semmi. Talán bunkó vagyok, de ezek után nem sok kedvem volt a további csevegéshez.
Egy valakit azonban mindenképp szeretnék kiemelni a katyvaszból, mert az a hozzáállás, amivel Kiss67-nél találkoztam, véleményem szerint minden tekintetben példaértékű. Bármikor fordulhattam hozzá ThinkPadekkel kapcsolatos kérdéseimmel, mindenre készségesen válaszolt, és már előre szólt, ha volt nála nekem való gép, sőt egy alkalommal ő keresett meg telefonon, hogy volna egy X201, érdekel-e. Mondom, ő, az eladó, tudják, az az ember, akinek elvileg érdekében állna túladni a portékáján. Talán így is lenne normális, de annyira ritka ez manapság, hogy az ember meglepődik, ha valaki tényleg ennyire lelkiismeretesen, korrekt módon próbál érvényesülni. Én ezúton is köszönöm a segítséget, a jövőre nézve pedig sok sikert és minden jót kívánok neki és mindenki másnak, aki hozzá hasonlóan intézi az ügyeit.
Időközben jó áron sikerült rátennem a kezemet egy Dell E6430-ra, harmadik generációs i5-ös processzorral, abszolút korrekt teljesítményű HD4000-es integrált videókártyával és 1600x900-as kijelzővel, egyúttal pedig ráébredtem, hogy általános felhasználás mellett egy SSD valóban többet dob a sebességen, mint bármilyen sokmagos, új generációs processzorcsoda, ugyanis a szintén 7200-at pörgő 320-as vinyóval szerelt E6430 csak nagyon ritkán mutatta ki a foga fehérjét; az esetek nagyobb részében alig tűnt gyorsabbnak az E6400-nál. Ez persze nem a gép hibája, egyszerűen eljutottunk oda, hogy a RAM és a processzor helyett a winchester az, ami igazán vissza tudja fogni a rendszer sebességét, így aztán aki gyorsabb reakciókra vágyik, annak sok esetben célszerűbb lehet az egyébként egyre emészthetőbb árú SSD-k közt bogarásznia, mint megahertzeket vadászni a specifikációkban. Mindettől függetlenül szerettem a Dellt, nagyon masszív, minőségi darab volt, néha már-már azon kaptam magam, hogy a palmrest puha borítását simogatom, és a billentyűzet is rengeteget fejlődött a hárommal korábbi generáció óta; aztán hogy, hogy nem, valóban sikerült autót vennem úgy, hogy igazából nem is akartam, kénytelen voltam hát szűkebbre húzni a gatyamadzagot, és az E6430-at eladva, még a kezdeti terveknél is eggyel lejjebb ereszkedve, az X200-as ThinkPadek közt mazsolázni.
Itt említeném meg a Váci út 168. alatt található kis számítástechnikai üzletet, sajnos egészen más kontextusban, mint fentebb Kiss67 nevét. 62000 Ft-ért hirdették a dokkolós, szép állapotú X200-at, amiért el is indultam Pestre, amint akadt egy nagyobb lélegzetvételű szünetem az egyetemen. Az üzlet azonban ebédszünet miatt épp zárva tartott (noha az óra már rég elütötte a tizenkettőt), az eladó srác sehol, a telefont nem veszi fel – nemcsak nekem, az időközben összegyűlt négy másik potenciális vásárlónak sem. Szűk fél óra elteltével, a várakozásba beleunva sok szerencsét kívántam az ott maradt érdeklődőknek, érvénybe lépett a B terv, és elindultam a másik kiszemelt X200-ért.
A gépért, amin ezt a cikket is írom. Nem működik a ThinkLightom, a palmrest sarkain minimális leütődés található, a kijelzőn itt-ott észrevehető a billentyűzet lenyomata, és természetesen a fedlap sarkai is kifényesedtek. Bosszankodtam kicsit, amikor székről, táskában ledőlve a következő indulásnál kerregett a venti, de némi ráigazítást követően azóta is hibátlanul, halkan működik, és igazából baromi jól megvagyunk mi a kicsi, könnyű házzal, a szilárd zsanérokkal, a magyar billentyűzettel, a kilenc cellás akksival és a piros pöcökkel, mely mellett már a tapipad hiánya sem zavar, ráadásul még egy szivargyújtós-USB-s Lenovo lapostöltővel is gyarapodtam.
Nehéz szülés volt hát, én pedig találkoztam közben mindenféle bábákkal; volt, amelyik messziről bűzlött, akadt, aki értette a dolgát, néhányan pedig talán engem küldtek volna melegebb éghajlatra. De végül mégis itt a gyerek, tartom az ölemben, és bár egy kicsit talán gyengébb, mint vártuk, fene se bánja; nem testépítő lesz belőle, a kertet viszont szó nélkül felássa, és közben enni is alig kér, no meg gyógyszerekre se nagyon kell költeni, nem az a beteges fajta. Egyszer tán még büszkék is leszünk rá.
