Aki újabb listára éhezik, amelyen szavakkal döngölik földbe a közösségi kurtizánokat, azt sajnos el kell keserítenem, nem erről lesz szó. Már csak azért sem, mert engem aztán nem zavar, ha kikacsintanak a szelepek a mélyen dekoltált felsőből, ezek szerint őket se, hát akkor meg miről beszélünk? Gond egy szál se, bárcsak minden ilyen egyszerűen működne…
De ha már itt tartunk, azt azért megjegyezném, hogy ezek az önjelölt kritikusok vehetnék a fáradságot, és ha az általános iskola első-második osztályát át is aludták, legalább ilyenkor felcsaphatnának egy helyesírási szótárat, mert abszolút helytelen magyarsággal másokat nyaggatni nem tudom, mennyire felemelő érzés, olvasni viszont tuti, hogy nem az.
Mert aki úgy kritizál, hogy mások gondolkodás nélkül képesek fogást találni rajta, az már régen nem jó. Nem gyalogolnék most bele ebbe a ti grammatikai gaztetteitekből kerekedett mocsárba, mert seperc alatt olyan mélyre süppednék benne, amilyen mélyről engem már senki nem rángatna vissza a kitűzött témához vezető útra.
Lezárásul annyit, hogy bár igyekszem nem a körítésre figyelni, hanem inkább megragadni a mögöttes tartalmat, megérteni a valódi mondanivalót (mert hiszen a kőműves is mondhat okosat, és a diplomás is lehet hülye), de sajnos nincs mese: az a környezet, amiben a gondolataidat tálalod, akaratodon kívül is elképesztően sokat mond el rólad, és adott esetben bizony még elképesztőbben hiteltelenné tud tenni.
De nosza, térjünk a lényegre!
Ez a mi korábban már emlegetett facebookunk lehetőségek tárházát nyitja fel előttünk: gimnáziumi, egyetemi éveink alatt, majd pedig azok végeztével egyaránt könnyebbé teszi a kapcsolattartást azokkal, akiket erre érdemesnek tartunk, ha pedig drága jó felebarátaink megszabadítanak minket ingóságainktól, ne adj isten el találjuk üttetni magunkat, néhány órán belül annak az öreganyja térde kalácsa is tudomást szerezhet minderről, akinek amúgy az ég egy adta világon semmi köze nincs hozzánk, és ez gyakran tényleg hasznos.
A Zuckerberg fiú agyszüleménye tehát rendkívül sokrétű, az emberek pedig ezt felismerve meglehetősen sokrétűen is használják. A kapcsolattartás mellet cikkek megosztására, mások megnevettetésére, magamutogatásra, reklámozásra, bölcselkedésre és…
NYAVALYGÁSRA!
Ami pedig nálam kiveri a biztosítékot. Tűrtem, hallgattam egy darabig, bele-beleolvastam az emberek nyűgjeibe, noha egyáltalán nem rám tartoztak, és meggyőződésem, hogy másokra sem. Aztán megjelent ő. A Nyavalygó.
Apa, miért hagytál el, miért dobtál el magadtól? … Már megint itt vakerol a nyugger szomszéd. … Ez a nap is jól kezdődik. … Hú, de nincs kedvem az új iskolához, az új emberekhez. … Megint áll a bál itthon. … Írjon már valaki, széjjelunom az agyamat. … Az apám egy suttyó. ... Ne üzengess, a szemembe mondjad, fasszopó! [Blaaa-blaaa-blaaa…]
ELÉG! Ízlelgesd kicsit a mondást: ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye.
Most pedig hallgass el végre! Igen, nagyon ügyesen felismerted: erre is lehet használni a facebookot. De tudod, a késsel sem csak kenyeret lehet kenni, a legtöbben mégis azért veszik elő.
Nem vitatom, nyilván van abban igazság, amit mondasz, ezt azonban nem az én posztom eldönteni. De ahogyan a helyesírásunkkal, úgy a mondandónk tartalmával is üzenünk az embereknek. Ezzel pedig azt üzened: elcseszett ember vagyok egy elcseszett élettel, borzasztó társaság pesszimista hozzáállással. De azért itt vagyok, élek ám, és segítek neked is elrontani a kedvedet. Ja, és kissé perverz módon bár, de én ezt igazából élvezem.
Viszont még mielőtt bárki aljassággal vádolna, álljunk meg egy szóra: gondolkodtam én is, hogy vajon mennyire korrekt dolog valakiről így írni. De a helyzet az, hogy először nem így írtam.
Másodszor sem. Közöltem szépen, türelmesen és diszkréten, hogy ez engem zavar. Nem az, hogy gondjai vannak, hanem az, ahogyan ezeket mindenkinek az orra alá dörgöli. Mert nem értettem a célját. Szánalomért kunyerál? Megértésért koldul? Vagy komolyan ez jelent kielégülést, örömöt az életében? Nem tudom azóta sem, mindenesetre jeleztem, hogy én itt vagyok. Ha gond van, szóljon nekem, meghallgatom, ha tehetek valamit, megteszem. Ha nem nekem mondja, nem baj, mondja másnak. Csak ne mindenkinek.
De néha már-már azt hiszem, automatikusan generált válaszokat kaptam mindössze, mert a dolgok ugyanúgy mentek tovább. Így aztán gondoltam egyet: leereszkedem az ő szintjére. Ha diszkréten nem megy, megpróbáljuk máshogy. Névtelenül, persze, mert nem megalázni akarom. Ezt a részét sajnos már megtette ő, ugyanis én itt mindössze a töredékét említettem annak, amit neki már sikerült ország-világ előtt, a saját nevével „fémjelezve” szétkürtölnie.
Öreg… Én is szoktam. Gondolkodom, bántanak dolgok, és ezeket gyakran szavakba is öntöm… Csak csendben… Annak, aki megérdemli. Annak, akivel már nevettem is korábban.
Nem lenne jobb így neked is? Ha tisztelnéd magadat és a környezetedet? Ha mindazokat, akiket nem érdekelnek a nyűgjeid, megtisztelnéd azzal, hogy nem szűkölsz lépten-nyomon, mint valami kiutált korcsa az emberi fajnak? Ha azokat, akiknek mégis elmondod, megtisztelnéd azzal, hogy különlegessé teszed őket, amikor ahelyett, hogy könnyelműen elosztogatnád ezeket az amúgy egyáltalán nem szégyellni való érzéseidet, csak és kizárólag rájuk bízod a titkaidat? És végül: kérlek, tiszteld magad annyira, hogy ne alázkodj meg bárki előtt. Legyen benned tartás, légy csak egy kicsit igényesebb, mert ami az üzenőfaladon megjelenik, az te vagy. Értem én, ez is te vagy, de sajnos az is, aki ezt szanaszét kiabálja. Helytelenül. Szelektálj, tudd, mi az, ami mindenkire tartozik, és mi az, ami csak kevesekre. És tudd azt is, hogy kikre.
Egy emberről írok, de nem egy embernek. Mert sokan vagytok, ti, a közösségi háló érzelmi ribancai, akiknél a cicifixből kikandikáló parizer már beteszi a kaput, de a saját életetek apró-cseprő nyavalyáit kiteregetve eszetekbe sem jut, hogy ha a monitor képes lenne rá, ő köpne szemközt titeket, ha már nektek csak mások irányában van ingerenciátok az ilyesmire.
Mitől vagytok különbek ti, akik a legmélyebb, legbensőségesebb érzéseiteket teszitek közszemlére, annál, aki a testét mutogatja? Mindketten elárultok, eladtok valamit, a különbség, hogy ti ingyen osztogatjátok az értékesebbet.
Egy szabályt tarts be: amit a kezedből kiadsz, amit másoknak megmutatsz, az értéket képviseljen. Erre pedig milliónyi alkalmad nyílik. Senki nem várja, hogy új Arany vagy Széchenyi kerekedjék belőled, de negatív hangulatkeltéssel, öncélú nyafogással, azzal, hogy világfájdalmat írsz ki magadból, de abból a fajtából, ami piszkosul nem a nagyvilágra tartozik, na, hát ezekkel biztosan nem érsz el semmit.
Sajnos miközben mindezeket írom, érzem, elfuserált próféta vagyok én is. Újabb Fankadeli, tudjátok, a rapper, aki az egyik pillanatban még kőkemény hazafi, rögtön utána meg már ő a „nightchild” (így, ahogy mondom, pedig hát csak nem lehet olyan nehéz magyarul kibökni ezt a nájtcsájdot, elvégre welcome drinkből is lett már szia-pia). De amíg te a sipítozásoddal hibázol, addig én a hallgatásommal tenném ugyanezt. Így aztán ez az én kéretlen válaszom arra, aminek léteznie sem kéne. Közérdekű nyavalygás az öncélú helyett és ellen, helyenként talán nyers, mégis építő szándékú kritika, jóindulatú dorgálás nem magamért; érted.
Most pedig te jössz. Változtass a hozzáállásodon, és a világ veled változik. Ez most tényleg rólad szól. Mert rossz úton jársz. Azon az úton, amelynek a végén akár észreveszed majd, akár nem, a valaha volt szépreményű ifjúra egy minden emberségét levetkőzött roncs fog csak a tükörből visszanézni. De mondjon neked bárki bármit, ne higgy neki: csodálatos világban élsz, ahol a poros ösvény minden méteréről indul felvezető az autópályára. Kanyarodj! Index nélkül, kifogás és nyafogás nélkül. Még ma.
Jó utat kívánok!
