Kész, vége, eladom. Ez egy kalap szardíniát nem ér… Két napja van nálam, használni akartam, sokáig, de nem tudok vele együtt élni. Lehetetlen, mert bár volt arcom, amit imádtam, azóta megtanultam, milyen az, ha rendesen összeraknak egy telefont. Hát nem ilyen.
Vélemény… Akár a segglyuk: mindenkinek van, de az emberek többsége nem kíváncsi a másikéra.
Hogy ki tanított meg rá? Két készülék a Motorola gyártósorairól: a fémházas Milestone és a kevlárhátú RAZR. Mégis, a rajtam egyre inkább elhatalmasodó tapintásbuzéria és fémfetisizmus ellenére az arcról kellemes emlékeket őriztem. Sőt mi több, egyenesen etalonnak tartottam az okostelefonok közt. Ki mertem volna jelenteni, hogy a japánok műremeket alkottak, amikor az elegáns, letisztult és semmi mással össze nem téveszthető készülékházat szemkápráztató kijelzővel párosították, és bár a burkolat alatt rejtőző hardver mostanra messze nem a legerősebb, azért az egyre kevésbé játékos kicsi én elvárásainak még mindig eleget tesz. Mindeközben pedig mégsem az a debella tepsi, amilyenek általában a mai, egy kézzel már-már kezelhetetlen telefonok lenni szoktak.
Nem tudom, mennyit lehettem a napon július vége felé, de bizonyára megártott: meg mernék esküdni rá, hogy hallucinációk kezdtek gyötörni, régi emlékek törtek fel a semmiből, hirtelen arc S-re vágytam, majd azon kaptam magam, hogy túrom a HardverAprót, keresve jövendőbeli készülékemet. A gyanú azonban azóta is él bennem: az én napszúrásomnál csak az arc S tervezőié lehetett keményebb.
Mert amint megkaparintottam, jöttek a bajok.
Nagyjából tíz perce tarthatott az örömbódottá, amikor szűnni kezdtek a tünetek, és megindultam a józanodás útján. Mondom, csak megindultam, így még lehet némi mentségem arra, amit akkor a készülékkel tettem. Emlékeztem, hogy már az arcnál is problémát okozott, hogy asztalra letéve, ne adj isten kicsit megcsúsztatva elég hamar megjelentek a karcok a homorú hátlap asztallappal érintkező szélein. Sebaj, tokunk nincs, megoldjuk máshogy, átmeneti védelem gyanánt rettentő igényes (értsd: elképesztő gány) módon vágtam egy-egy csík celluxot alulra-felülre, tessék, nem fog kopni a hátlap. Mekk Elek : arc S – 1 : 0. (Bár láttam én már szigszalagot vágott seben, ahhoz képest én kispályás vagyok.)
Nem fog tehát kopni az istenadta hátlap, fog majd helyette ropogni. Nem a celluxtól, hanem a rettentő precíz összeszereléstől és a minőségi anyagok használatától. Ugyanis a teljes készülékház műanyagból van, nem kell nagyon megerőltetnem magam, hogy ropogni kezdjen, ráadásul a hátlap egy részen határozott lötyögést mutatott. Mindenesetre öröm az ürömben, hogy a nálam vendégeskedő darabon legalább a burkolat felső részén előforduló, típushibának számító repedés nem tette tiszteletét.
Tovább, tovább, nyúzzuk csak, ennyitől nem rettenünk vissza! Viszont a nyúzás eredménye, hogy az egész készülék tele lesz ujjlenyomatokkal. De úgy istenigazából, és pont ugyanolyan gusztustalanul tud kinézni, mint az összes zongoralakk-utánzat felület, amit számomra érthetetlen módon manapság mégis előszeretettel használnak telefonon, laptopon, autóban, mindenben. Az mindenesetre biztos, hogy sokan még saját magukat se suvickolják annyit, mint amennyit én az arc S-t törölgettem, és nemcsak azért nem, mert erre rossz volt ránézni, hanem mert egy idő után ez a csodálatosan fényes műanyag szépen megindult kifelé a kezemből, és mindenképpen ki akart csúszni belőle. Megtörölgettem hát a drágát és a 35 fokos melegben kissé megizzadt tenyeremet is, így újabb öt percig használhattam a készüléket a leejtés veszélye nélkül.
Számomra a fizikai gombok elhelyezése is problémát jelentett, egyszerűen túl lentre kerültek ahhoz, hogy kényelmesen kezelhessem őket, ráadásul a home gombbal nem tudom, mit etetett az előző tulaj, de hogy nálam olyan szorulása volt, amin napokig nem tudta túltenni magát, az biztos.
Újabb fájó pont, hogy a hangszórónál már csak a vibramotor vérszegényebb, a felül, bal oldalon elhelyezett power gomb pedig túl kicsi, nehezen megnyomható, cserébe legalább eléggé határozatlan nyomásponttal rendelkezik.
De hogy a füles csatlakozójának elhelyezéséért felelős mérnökúr hol találta azt a minden bizonnyal tekintélyes értékű tasakot, amelynek tartalmával jó eséllyel az egész orcáját sikerült bepúdereznie, az már tényleg sosem derül ki. Ugyanis a jack aljzat rejtélyes körülmények közepette oldalra került. Így aki nem hajlított végű fülhallgatóval szeretné élvezni a 3,5 milliméteren távozó akusztikus gyönyöröket, az elég érdekes látványra készülhet. Készültem volna én is, de a motorolás fülest nem kompatibilis tartozékként érzékelte, úgyhogy erről is le kellett mondanom.
Nem sejtettem, de a feketeleves ekkor még hátravolt. Mert amint használni akartam a készüléket, újabb problémákba ütköztem. Először is… Hohó! Hol van az a fránya fájlkezelő? Mobilnetem nincs, WiFim úgyszintén, a memóriakártyán meg ott figyel egy rahedli alkalmazás, amit viszont így egy darabig még nélkülöznöm kell. (Megjegyzem, ez aztán végképp nem egyedi slendriánság, bár az okát azt hiszem, értem; zenét ugyanis tudunk hallgatni, képnézegetőt szintén kapunk, általában valami kis dokumentumolvasóval is kedveskednek nekünk, alkalmazást meg a Marketből szedjen a jónép, nehogy már a kártyán tárolja az apk-kat.)
Ha végre mégis sikerül belakni a rendszert, megint kapunk egy kis zsibbasztót, ugyanis ez a Sony-féle 4.0-s Android valahogy nagyon szorosra fűzte a kapcsolatát a force close-zal. (Bár többek szerint ez felhasználói hibára vezethető vissza, de amíg túl sok olyan felhasználó van, akinek a hibájára visszavezethető, addig nincs mese, helye van a cikkben.)
De megeshet, hogy a force close-okkal járunk jobban, mert akárhogy is emlegettem az egyre kevésbé játékos kicsi ént a bevezetőben, azért olykor még mindig rátenyerel egy-egy játék ikonjára. Ilyenkor pedig hamar égetni kezdi a kezünket a drága, valahol a hátlap tetején, a kamera környékén. Hiába, ilyen az, ha munkába fogunk egy 1,4 GHz-en dolgozó processzort, ha viszont esetleg Real Racing 2-vel vagy más, erőforrás-igényesebb szoftverekkel próbálkoznánk, arra is rájöhetünk, az milyen, amikor 1,4 GHz mellé 512 MB RAM és egy Adreno 205-ös GPU kerül. (Persze, nincs amúgy a sebességgel semmi gond – ha attól eltekintünk, hogy a feleennyibe kerülő Motorola DEFY könnyed vigyorral az orcáján gyepálja el az arc S-t ilyen helyzetben.)
Erre a pontra érve sikerült teljesen kijózanodnom, egyúttal pedig végre valahára én is a szőke herceg bőrébe bújhattam. A srácot Brad Pitt játszotta, a kakaskukorékolással azonban elillant a bájital hatása, az ágyban pedig Angelina Jolie helyett a vasorrú bába hortyogott mellettem. Sebaj, történt, ami történt, a gyerektartást azért remélhetőleg megúszom, öreg már a banya, nem ellik ez több lurkót. Szaladni kell, amíg lehet, Jancsi marad a ketrecben, csak szaladni, szaladni, el innen, minél messzebbre.
Így aztán én is jobbnak láttam megszakítani a kapcsolatot fröccsöntött barátommal; megköszönve az arc S-nek az egynapos közös munkát, reset után bedobtam a dobozába, nemsokára pedig útra is kelt új gazdájához. Aki nem elképzelhetetlen, hogy imádni fogja. Mert van ezzel a cuccal egy kis baj: képeken és mások kezében még mindig olyan átkozottul jól néz ki, olyan elképesztően kortalan és letisztult eleganciával feszít, hogy ilyenkor egy-egy pillanatra néha még bájital nélkül is ellágyulok.
Megvan még az előző cikk címe? Objektíven? Róla? Még ha mindenre rá is cáfoltam, amit akkor írtam, egy valami biztosan maradt: lehet az arcot imádni, és lehet gyűlölni. Nekem mindkettő megvolt, de közömbösen elmenni sehogy sem tudok mellette. Szubjektív, érzelmeket kiváltó tárgy ez, és mint ilyen – akárhogy is fáj kimondanom – végül is megérdemel egy elismerő vállveregetést. Csak nehogy túl erősen sózzak oda neki, ha még egyszer meglátom…
A kép azonban némi kiegészítéssel válik teljessé. Bár úgy tűnhet, borzasztóan lehordtam a készüléket, mindeközben észrevétlenül húztam le a vécén tucatnyi más telefont is. Ugyanis egyfelől a fenti kritikák egy része akár gyártási szórásból és egyéni szoftveres környezetből adódóan is érhette a nálam járt készüléket, hiszen nem mindenkinél recseg az arc S, és nem is mindenki tapasztal force close-okat. Mégis elég felhasználónál jelentkeznek az itt említett hibák ahhoz, hogy a cikk több legyen egy csalódott tulajdonos egyszerű hóbortjánál. Másrészről azonban ezek a kellemetlenségek nem kizárólag az arc S kiváltságai; kismillió készülék kerül piacra gyatra anyag- és összeszerelési minőséggel, szoftveres bakikkal és egyébként egészen érthetetlen tervezési hibákkal. Az, hogy mindezt az arc S-en mutattam be, a sors furcsa fintora csupán: ez a készülék ugyanis csak azért kerülhetett hozzám, mert benne még bíztam akkor, amikor még nem sejtettem, hogy kénytelen leszek őt is abba a képzeletbeli tömegsírba szórni, ahol jó ideje hever már tucatnyi Samsung, LG és egyéb termék.
Minden relatív tehát, egy kicsit minden el van cseszve, és egy kicsit minden tökéletes. És ez a cikk valódi mondanivalója, mert míg az arc S számomra a félig üres pohár volt, addig másnak éppúgy lehet a félig teli.
Mi pedig használhatunk Sonyt vagy iPhone-t, lapulhat a zsebünkben Samsung vagy Motorola, akár félig üres a poharunk, akár félig teli, a feladatunk egymás egészségére üríteni a tartalmát, nem pedig egymásra borítani azt.
